Nem ezt vártad, nem így mondták.

Mást ígért a szív és mást a száj.

Megint tél van, megint fázol.

Pedig azt mondták, hogy jön már a nyár.

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj,

Hagyni kell, hadd vigye a szél.

Homokba írni a szót, amivel megbántott más,

mielőtt megjegyezhetnéd.

És oda kell menni, megölelni,

akkor is, ha nem te vagy a hibás.

Odamenni, esélyt adni,

Elengedni minden tartozást.

Hogyan tudnál tovább lépni,

Amiben hittél, az már nem tiéd?

Hogy lehetne bekötözni

azt a sebet, ami szíveden ég?

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj,

Hagyni kell, hadd vigye a szél.

Homokba írni a szót, amivel megbántott más,

mielőtt megjegyezhetnéd.

És oda kell menni, megölelni,

akkor is, ha nem te vagy a hibás.

Odamenni, esélyt adni,

Elengedni minden tartozást.

Pintér Béla

@Freemen Gordon: 11-re
"Az a baj hogy Jézus -sem az Isten még nem küldött senkinek sem levelet.
Mert akkor mindenki ott tolongana a templom ajtajában."
 

Kedves Gordon!

Azok a szavak, amiket most fogsz hallani, Igazak.
Meg fogják változtatni az élteted, ha engeded.
Mert Isten szívéből való szavak ezek.
Ő szeret téged, és Ő az az Atya, akit egész életeden keresztül kerestél.
Ez az Ő szerelmes levele Neked! 


Gyermekem! Lehet, hogy te nem ismersz,
de Én mindent tudok rólad.
Azt is tudom, hogy pontosan mikor ülsz le, és mikor állsz fel.
Minden utadat jól ismerem.
Még a hajad szálait is mind számon tartom.
Mert képmásomra teremtettelek téged.
Anélkül, hogy tudnád, Bennem élsz, mozogsz és létezel.
Az Én nemzetségem vagy!
Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek.
Kiválasztottalak magamnak a teremtés kezdetén.
Nem véletlenül születtél.
Életed minden napja megiratott az én könyvemben.
Én határoztam el születésed pontos idejét,
és azt is, hogy hol fogsz élni.
Csodálatosan teremtettelek meg, én formáltalak anyád méhében.
Én hoztalak a világra születésed napján.
Hamisan képviseltek azok, akik nem ismernek Engem.
Nem zárkózom el tőled, és nem vagyok haragtartó,
hanem teljes szeretettel tekintek rád.
Vágyom arra, hogy szeretetemmel elhalmozzalak,
csupán azért, mert a gyermekem vagy, én pedig Atyád vagyok.
Többet adok neked, mint valaha földi apádtól kaphatnál.
Mert Én vagyok a tökéletes Apa.
Minden jó ajándék számodra, amit elfogadsz, az én kezemből ered.
Mert gondoskodom rólad, és megadok mindent, amire szükséged van.
A jövődre vonatkozó terveim mindig reménnyel vannak telve.
Mert örökkévaló szeretettel szeretlek téged.
Annyiszor gondolok rád, mint ahány homokszem van a tengerparton.
Örvendezek neked hangosan énekelve.
Sohasem unok bele abba, hogy jót tegyek veled.
Mert az Én kincsem vagy!
Teljes szívemmel és lelkemmel vágyok arra,
hogy Örök Életet adjak neked!
Hatalmas és csodálatos dolgokat akarok mutatni neked!
Megtalálsz, ha teljes szíveddel keresel Engem.
Gyönyörködj Bennem, és megadom szíved kérését.
Hiszen a jónak akarása is az Én ajándékom benned.
Mindent megteszek érted. Sokkal bőségesebben, mint ahogy az el tudnád képzelni.
Én vagyok a leghűségesebb bátorítód.
Atyád vagyok, Aki minden nyomorúságodban megvígasztal.
Ha a szíved összetört, akkor közel vagyok hozzád.
Mint ahogy a pásztor karjára veszi a bárányokat,
aképpen hordozlak Szívemen téged.
Egy nap minden könnyet letörlök a szemeidről.
És megszabadítalak minden földi fájdalmaidtól.
Atyád vagyok, és Fiamként szeretlek, csakúgy ahogy Jézust szeretem.
Mert Jézusban láthatod, hogy mennyire szeretlek.
Ő az én tökéletes Képmásom.
Azért küldtem el Fiamat, hogy bebizonyítsa, veled vagyok, és nem ellened!
És hogy elmondjam, nem számolom tovább bűneidet.
Jézus azért halt meg, hogy megbékélhessünk egymással.
Az Ő halála volt a szeretetemnek legmélyebb kifejezése.
Feladtam mindent, amit szerettem azért, hogy megnyerjem a te szeretetedet.
Ha befogadod a Fiamat, Jézust, úgy Engem fogadsz be.
És soha semmi nem választ el téged az Én szeretetemtől.
Gyere Haza! És a legnagyobb ünnepséget rendezem a tiszteletedre,
amelyet a mennyország valaha is látott.
Én mindig Atya voltam, és mindig Atyád leszek.
Az én kérdésem ez: Leszel e az Én gyermekem?
Várok rád!

Szeretettel Édesatyád, a Mindenható Isten.

Ismertem egy embert. A hely, ahol élt, nem volt valami barátságos. Színtelen, kopár falak, függönytelen, poros ablakok, félig behúzott redőnyök. Az üvegen néhány kézzel odakent légy teteme oszlott, körötte muslincák keringtek. Törött karfájú fotelén egy penészes kávéscsésze ragadt meg, a földön cigarettacsikkekkel teli hamutartó.

A bűz átható volt, áthatolt a falakon.

Az ember minden nap csíkos köntösében ücsörgött csőre töltött vállról indítható rakétájával, és az utcát stírölte. Időnként jót húzott sörös üvegéből, majd böffentett egyet, de szemét nem vette le a járókelőkről, akik az ablaka előtt jöttek-mentek. Várt. A megfelelő alkalomra.

Lelkét átjárta a gyűlölet, annyira akarta, kívánta, vágyódta a pillanatot, mikor a lövedék szétloccsantja a célpontját. Éhezte a vért, éhezte a halált.

Egy szúnyog ott zümmögött kellemetlenül épp a szeme előtt, lecsapott rá, kíméletlenül. A saját vére összekente a szemüvegén a lencsét. Le kellett vegye megtörölgetni.

És akkor történt! Épp akkor, mikor az a fránya szúnyog belerondított a tervébe! Ott sétált peckesen megint az a fiú meg az a lány. Kezükben a gyűlölt fekete könyvecskét szorongatva, arcukon útálatos mosoly. A fiú épp csókot nyomott a lányka arcára, és ahogy megsimította a kedvese arcát, jobb kezének gyűrűs ujján valami megcsillant. A karikagyűrű.

Egy házaspár! Tökéletes célpont! - horkant fel az öreg, de reflexei túl lassúak voltak, szemüvegét nem sikerült elég gyorsan a helyére biggyesztenie, a rakéta pedig szörnyen nehéz volt, mire újra a vállára illesztette és bemérte a célpontot, szeme elől vesztette őket.

- Francba! - üvöltötte dühödten és felugrott a rozzant barna-sárga csíkos, posztkommunista ülőgarnitúrájáról. - A francba! Rohadékok! - visszarogyott a karosszékbe. - Ennyire nem lehetek idióta!

Néhány óra múlva még mindig ugyanott ült. Fájt a válla a fegyver súlyától, köszvénye is kínozta rettenetesen, de úgy döntött, nem adja fel. Addig ül ott, amíg végre kiadhatja dühét.

Hogy múlassa az időt, találomra bekapcsolta a tévét. Az egyik csatornát a másik után váltogatta, de fél szemét az utcafronton tartotta. Az ATV-n a 700-as klubot adták, és a fickó épp arról beszélt, hogyan változtatta meg a szívét Jézus. Még ez is! - bosszankodott magában, és már annyira forrt benne az indulat, hogy a falhoz támasztott fejszéjével csépelni kezdte a televíziót. Az szikrázni kezdett kegyetlenül, de végül kisebb robbanások, durrogások kíséretében kiadta a "lelkét".

Megcsörrent a telefon. Ettől kissé összerezzent, mert hiszen őt soha senki nem szokta hívni. Biztos valamelyik bank. Talán valamelyik távoli rokon elhalálozott - futott át az agyán. Felkapta a kagylót. Gyors hallózás után csak ennyit hallott:

- Jézus szeret téged! - és megszakadt a vonal. Döbbenten meredt a telefonkagylóra. Aztán gondolkodás nélkül fogta a telefonzsinórt, és kitépte a falból. - Na, pajtikám, te sem fogsz már többé zaklatni! - mondta gúnyolódva.

Visszazöttyent a helyére, vállára véve nehéz terhét, a gyilkos fegyvert. Ölni akarok! - üvöltötte benne egy hang. - Ölni akarok! Ha valóban létezik ez az Isten, akkor miért nem szól egyenesen NEKEM?! Hogy merészelnek emberek Isten nevében térítgetni engem? Álljon elém az a nagy és állítólag rettenetes Isten, ha valóban létezik!!! 

Kopogtak az ajtón. Még mindig morgott magában, de feltápászkodott és elindult ajtót nyitni. A postás volt. Csupán egy levelet hozott. Ajánlottan. Átvette a küldeményt, majd unottan felbontotta.

Ez állt benne:

Drága Gyermekem!

"Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rúgódozod."

Pál apostolnak is sikerült, neked is szurkolok!

Szerető Atyád: A Mindenható Isten

Döbbenten bámulta a sorokat. Nem lehet igaz! Most valakik összeesküdtek ellenem, hogy taccsra tegyenek?! - üvöltötte mérgesen, és darabokra tépte a levelet, majd jól megtaposta.

Visszacsoszogott a helyére.

Vállára vette a gyilokot, és újabb célpontot keresett. Konokul. Ridegen. Még nagyobb gyűlölettel.

Hogy mi lett később ezzel az emberrel? Beszélik szomszédok, ismerősök, hogy egy reggel úgy találták, csíkos köntösében az ablak előtt, feje lebukott, a fegyver a lábainál hevert. Ölében a "gyűlölt fekete Könyv" feküdt, szemüvege az orrára csúszott. A szíve már nem vert, vége volt. Hogy széttépni készült e a könyvet, vagy olvasni, már soha nem tudhatjuk meg. Egy biztos, Isten holtáig kereste a szívéhez vezető utat. Az utolsó szívdobbanásáig.

"Jézus Krisztus tegnap ma és mindörökké ugyanaz. Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni, mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, amelyeknek semmi hasznát sem veszik azok, akik azok körül járnak. "

Zsidó 13:8-9

Papírtekercs... pergamenek. Poros, dohos szagú iratkötegek... vajon valóban megkövült semmik? Vajon minden csak az emberi agy, a pszichikum kitalációja? Vajon az emberi gyengeség őskori találmánya Isten, a kereszt, egy régi legenda, nem egyéb? Vajon létezik ez a "Mindenhatónak" is nevezett személy?

Á, micsoda hülyeség! - legyintünk rá. - Csak a gyenge emberek agyszüleménye. Hogy legyen kibe-mibe kapaszkodniuk, mikor szakad a cérna!

És telnek a hétköznapok. A hetek. A hónapok. Egyre több a gyertya a szülinapi tortán, és a szülinapi torta körül összegyűlők száma egyre fogy. A hajunk őszbe vegyül, mosolyunkat ráncok övezik. Hátunk meghajlik, botra, mankóra, tolókocsira szorulunk. Már csak a postás csönget be egy hónapban egyszer, hogy hozza a csekély nyugdíjat. A "nagy esemény"! Mikor valami "történik" legalább. Ücsörgünk öreg karosszékünkben, kanapénkon, kinek-kinek mije van, kezünkben a távirányító vagy egy könyv, kötőtű vagy fényképek.

Nosztalgiázgatunk... azok a régi "szép" idők...!!! - sóhajtunk fel könnyes szemmel.

Aztán eltotyogunk az ágyunkig, félrehajtjuk a takarót, elrendezgetjük magunkat az ágyon, lehúnyjuk a szemünket. És akkor...! Akkor hasít belénk a gyomrunk tájáról kezdődő rettenetes érzés...! Mi van ha...?! Mi van ha mégis LÉTEZIK? Mi van, ha az egész életemet eltékozoltam? Mi van, ha reggel már nem ébredek fel többé, és tényleg van ODAÁT? Mi lesz, ha igazuk volt???

Fejedre húzod a takarót, és izzadságcseppekkel a homlokodon elalszol.

Reggel már nem ébredsz fel.

A sírkövedre hiába vésnek keresztet. Az Úr már nem segíthet rajtad.

Sírnak majd a temetéseden, de 20-30 év, és mindenki elfelejti, milyen is voltál. Senki nem fog rád emlékezni. 60-70 év múltán pedig lehet, hogy futballpálya lesz a temető helyén, ahol tested nyugodni fog. Tényleg nem számít??? Tényleg mindegy???

Gondolkodj el rajta, megéri e?

Nézz körül a szobádban, hátha a polcon ott porosodik az a régi, fekete KÖNYV... Nyisd ki. Az az EGYETLEN ESÉLYED!

Nincs más út. Isten ismer téged és nagyon szeret. Azt szeretné, ha a lelked, ami ha akarod,  ha nem, halhatatlan, a mennyben legyen Vele, és ne a pokol tüzében. Mert az örökkévalóságot, ami igen hosszú idő, valahol el fogod tölteni!

Peregnek a homokszemek a homokórában. Vigyázz, nem tudhatod, mennyi idő van kiszabva a számodra! Nem biztos, hogy megéled, hogy várnod kelljen a "nyugdíjas postást"!

Úgy döntöttem, hogy a sok ateista barátunknak nem válaszolok vissza igeversekkel, mély teológiával, inkább megkérem a hívő testvéreket, barátokat, ismerősöket és ismeretlen ismerősöket, akik komolyan veszitek az Urat, akik élitek az Igazi Életet, dolgoztok, gyereket neveltek, családanyák, családapák vagytok, vagy épp lelkészek, misszionáriusok, vagy egyszerűen csak egyszerű, de nagyszerű gyermekek az Úrban, hogy írjatok a kommentekben minél több bizonyságot arról, mit tett, tesz veletek az Úr. Ha van kedvetek, mondjuk nevezzük ezt BIZONYSÁG-MÉM-nek. Nekünk meg olyan van! Ne fogjátok vissza magatokat! Isten csodái minden nap követik az Urat szeretőket. Csak ki kell nyitnunk a lelki szemeinket, füleinket.

JÉzus mondja:

"Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét."   

Lukács 4:18-19

 Ment az utcán, a macskakövön hangosan koppantak sietős léptei, versenyt kopácsolva az ablakokat verő esőcseppekkel. Sötét volt, alig világított a következő kanyarban ácsorgó oszlopon a lámpa. Fázott, fekete kardigánja nedvesen tapadt a karjára, testére bőrként szürke nadrágja és fehér blúza. Szája reszketett, tudta hogy ilyen kilátástalan helyzetben még soha nem volt eddig a percig.  

Futás közben cipősarka letört... Ó, még ez is! - bosszankodott magában, és lerángatta amúgy is csuromvizes lábairól a lábbelijét. Már úgyis mindegy volt. Tudta, hogy reggelre alaposan meg fog fázni.

Sírt, könnyei az esővel keveredtek, és ahogy egy kapualjba ért, már sírása zokogássá fokozódott. Üvölteni szeretett volna, de öklét a szájába tömte, nehogy túl nagy zajt keltsen, és magára haragítsa az ott lakókat.

- Istenem! Nem bírom tovább! - suttogta. - Hová mehetnék?

Zakatolt a szíve, a gondolatai úgy cikáztak, mint a viharos égen a villámok. Elege volt addigi életéből, a kicsapongásból, az italból, az alkalmi kapcsolataiból, az állítólagos barátnőiből, akik felszínes és önző viselkedésű, idétlen libák, elege volt a pénz hajszolásából, mindene megvolt, és mégsem volt semmilye.

Ott állt a hegytetőn hatalmas háza, amit a szüleitől örökölt pár évvel ezelőtt. A bankszámláján tetemes összeg, a bútorait neves olasz lakberendező válogatta össze és hozatta egyenest Rómából, mégis minden olyan élettelen volt, olyan üres. Halott.

- Istenem! Én halott vagyok! - zokogta némán tovább. - Úgy érzem, megfulladok.

Tovább rohant, nem is nézte, hová viszi a lába. Nem tudta, mi hiányzik neki, de az, amije eddig volt, bizonyosan nem enyhítette a kínjait.

A folyópartra ért, felszaladt a hídra. Megállt. Lenézett, a vihartól felkorbácsolódtak a hullámok, szürke, félelmetes mélység tátongott előtte. Végleges elhatározásra jutott. Itt ma befejeződik. Nem mehet így tovább. Egy gyors ugrás, és vége. Vége a kínoknak, a fájdalomnak, a csöndnek, a halálos csöndnek, ami annyira kínozta.

Jobb lábát átemelte a korláton, mindkét kezével húzta magát fel a híd peremére. Csúszott és a fém csövek jéghidegek voltak, akárcsak a lány ujjai. - Nem baj, mindjárt túlleszek rajta! - nyugtatta magát.

Bal lábát is át akarta lendíteni a korlát felett, mikor a szeme megakadt valamin. Valami apró, fehér papírlapon, ami a földön hevert. A szél épp a lába mellé sodorta. Mintha valamilyen felsőbb hatalom akaratának engedelmeskedett volna a teste, önkéntelenül lehajolt a papírlapért. Eléggé elázott, alig volt olvasható rajta az írás. Visszamászott a hídra, hogy közelebb léphessen a lámpaoszlop fényéhez. Ez állt rajta:

Ne tedd! Jézus szeret téged!

Újra és újra elolvasta az öt szót, és újra... míg végre megértette. Hogy ez neki, személyesen neki szól. Végül leroskadt a térdeire, és elsírta a fájdalmát, minden magányosságát, elszigeteltségérzését, megvallotta a bűneit, és akkor, valami szokatlan dolog történt vele. Elöntötte a békesség. A nyugalom, ami a szívébe költözött abban a percben, erővel töltötte el, és reménységgel. - Nem halhatok meg. Még nem! Célom van az életben!

A lány attól a naptól fogva egy teljesen más, tartalmas életbe kezdett. Új barátjával, Jézussal szorosabbá és szorosabbá vált a kapcsolata, egy gyülekezetet is talált, ahol szerető testvéreket, új családot kapott, akikkel minden gondját megoszthatta, és ahol ő maga is segíthetett.

Egy fontos dologról élete végéig nem feledkezett meg. Azután a rettenetes és egyben csodálatos nap után hálával telt szívvel, hűségesen minden reggel kiment a hídra, és egy papírlapot hagyott ott, ahol az ő élete is megváltozott egykor. Ráírta:

Ne tedd! Jézus szeret téged!

A minap Mó írását olvastam, és elgondolkodtatott a téma. A boldogságról írt, próbálta szavakba önteni, megfogni a megfoghatatlant. Azóta is fogalalkoztat a dolog, és elhatároztam, felsorolom magamnak, nekem mi is a boldogság.

Az egyik kedvenc filmem mostanában elég sokszor vetítik az HBO-n, férjemmel többször láttuk már, és nem tudjuk megúnni. Will Smith a főszereplője és a címe: A boldogság nyomában.  A főhős egyedül marad kisfiával, miután a felesége megúnja, hogy már hónapok óta nincs állása, és nem hoz haza egy fillért sem. Csontritkulás-mérő műszerekkel házal, de valahogy nem sikerül eladnia egy darabot sem, hol a műszer romlik el, hol nem érdekli a vevőt az áru. Ő töretlenül és kitartóan igyekszik, próbálja rásózni az emberekre a portékáját, de egyre fogy a pénzük, és egyik este már a metró vécéjében kell meghúzniuk magukat a kisfiúval, miután kirakják őket az albérletből. Aztán egy álláshirdetést talál, ahol brókereket képeznek ki egy neves brókercégnél, ide keresnek pályázókat. Jelentkezik, és felveszik, de hat hónap kemény munkáért nem hogy nem jár fizetés, de utána dől el, egyáltalán foglalkoztatják e a nyertest, az osztályelsőt, aki a legtöbb pénzt hozza a cégnek.

Keresi a boldogságot, keresi az élet értelmét, szeretne egy nyugodt otthont, meleg ágyat, meleg ételt a gyerekének, de a hajléktalanszállón, buszokon, vonatokon alszanak, bőröndjét, öltönyét hurcolja minden nap a felhőkarcolóban levő munkahelyére. Érdekes film.

Igaz történet. A film happy end-del zárul, ő nyeri el az állást, és megkérdezik tőle az igazgatósági tagok, miután közölték vele, hogy ővé a poszt, hogy nehéz volt e eddig a út... Azt feleli: Igen, Uram, nagyon nehéz volt. - kifelé jövet tapsol. Megtapsolja magát, könnyes szemmel, hogy vége, kisfiam, végre meleg ágyban alhatunk ma este! Hálás, és legszívesebben az egekig röpülne örömében. Ezt a pillanatot nevezi a főhős BOLDOGSÁGNAK.

Igen, úgy gondolom, az ember nem folytonosan boldog. Vannak szép pillanatok, amikre mindig emlékezni fogunk, és vannak olyan percek, amiket kitörölnénk, ha tehetnénk. A boldogság az, amikor elég érzékennyé válunk ahhoz, hogy a kicsit is értékelni tudjuk. Amikor csöndben hallgatjuk a gyermekeink csacsogását, és meglátjuk a mosolyukban Istent. Mikor elég érzékennyé válunk arra, hogy a szemünket behúnyva és elcsendesedve meglássuk Isten mosolyát, és a mosolyában ott rejlő a választ: hogy Ő maga A BOLDOGSÁG.

Vannak dolgok, amik csak időlegesen tesznek boldoggá. Ilyen a pénz vagy a szerelem, a karrier, a hobbi, a zene, a művészetek. De csak egyetlen hely létezik, ahol a boldogság nem múlik el, és ez a hely a Golgotai Kereszt. Elég csak felpillantani rá, és az ég kivirul, a gyülekező felhők eloszlanak, és elönt a békesség.

Én azt hiszem, boldog vagyok...)))

Tegnap valahogy egész nap nem sikerült utolérnem magam a házimunkában. Barnus nyűgös volt, biztos a melegtől, vagy a nagy üveg főzeléktől, amit életében elsőre, de úgy befalt, hogy még én is meglepődtem, vagy talán érkezik első kis fogacskája, mindenesetre úgy döntöttem, nem erőltetem én a teendőimet, fogom a kicsit, és kicsücsülünk az árnyékba, ott legalább jár a levegő, és várjuk a nagyfiam az oviból. Gyönyörűen csicseregtek a madarak, a levegőben a szomszéd frissen vágott gyepének illatát hozta a gyönge szellő. Felsóhajtottam. Igen, ez nagyszerű dolog! Micsoda csend és békesség!

Egyszer csak valaki megkopogtatta a kaput. Egyik kedves gyülekezeti tagunk kisfia állt ott, kezében egy nejlonzacskó, és Pali bácsit kereste. Mondtam, jöjjön be, nemsokára hazaér a férjem. Félénken belépett az udvarra, hellyel kínáltam, leült. Egyszavas válaszokat adott a feltett kérdéseimre, próbáltam vele beszélgetni, kedves lenni, elvégre a vendégem. Nem fogadott el egy pohár vizet sem, csak várta Pali bácsit.

Szomorú előzménye van ennek a kialakulóban levő nagy barátságnak Pali és a kisfiú közt. Mivel előfordulhat, hogy ő is olvassa, vagy az osztálytársai ezt az írást, nem az eredeti nevét fogom használni, mert nem szeretném, ha bárki cikizné emiatt. Nevezzük most Péternek. Peti egy évvel ezelőtt elveszítette az édesapját, akkor 11 éves volt, hirtelen szívmegállás, nem tudtak rá semmilyen magyarázatot adni az orvosok, hogy történhetett, előfordul ritkán az ilyesmi. Van egy öt éves kishúga is, és az anyukájuk nagyon nehezen boldogul azóta. Anyagilag is, de lelkileg főleg nehezen dolgozza fel a férje halálát. Ám ez a kisfiú-nagyfiú /nem is tudom, melyik illik rá jobban, mert 12 éves, testben nagynak tűnik, de lélekben még gyermekszíve van/, magába zárta a gyászát, és az édesapja elvesztése feletti fájdalmát. Nem barátkozik, nem nagyon beszélget, de egy dolog hajtja: tudásvágy. Elhatározta, hogy rendőr lesz, ha törik, ha szakad, mert ígéretet tett édesapjának mikor még élt, és egyszer majd, ha valóra vált az álma, a rendőrautójával a temetőkertbe hajt, odaáll az apukája sírjához, és reméli, onnan fentről apa büszke lesz rá. Édesanyjától tudok erről a titkos álmáról, ő maga magától soha nem mesélné el senkinek, legfeljebb az anyukájának. Annyira zárkózott.

Szóval ott üldögélt, én járkáltam fel-alá Barnuskámmal a karomon, és csevegni próbáltam. És meglepő módon életében először fogadta a szavaimat. Elértem a szívét. Egy kis csücskét legalább is. Elárulta, hogy azért jött, mert Pali bácsit meg szeretné kérni, segítsen neki megtanulni a töri "tételeket" /ötödikes, de van náluk töriből év végén egy kis felelés, ők vizsgának hívják/, mert neki egyedül nem sikerült. Nem árultam el neki, hogy én is tudnék segíteni, láttam rajta, ő nagyon Pali bácsit akarja. És végül hazaért, és ott a kertben nekiestek. Néztem az előszedett papírlapokat - 10 "tétel", őskortól az ókori róma bukásáig!!! Hát, gondoltam, biztos nem egy nap  alatt adta fel a tanár néni ezt az egy tanévet felölelő tanulni valót. Ő állította, hogy igen. Jó, elkezdték. Kezdtük, mert én is ott ücsörögtem, és valami történt ebben a kisfiúban. Meglepődött, izgalmat láttam felcsillanni a szemében, mikor meglebegtettük előtte a történelem valódi szépségét, mikor rávilágítottunk, hogy mire való törit tanulni. Elámult a spártai gyerekek sorsán, hogy hétévesen elszakították őket az anyjuktól, és katonát faragtak belőlük, pedig azok is éppolyan kisfiúk voltak, mint ő maga. Aztán meséltem neki személyes élményeimet a Colosseumban tett látogatásomról, ahol öldökölték a rómaiak a keresztényeket, és megint elámult. Nahát, ez benne van a Bibliában is! - kiáltott fel lelkesen. Aztán ahogy telt az idő, egyszer csak váratlanul keservesen sírva fakadt. Teljesen megdöbbentett. Ez a kamaszbőrbe bújt fiúcska úgy zokogott, hogy a szívem is belesajdult. Pali megölelte, én nem mertem, tudtam csak tőle fogadja el. "Nem fog sikerülni, Pali bácsi! Ha hazamegyek, nem tudok tanulni! Otthon nem lehet... - zokogta. Összenéztünk a férjemmel. Persze, hogy tudtuk mi miről beszél. Otthon zűrzavar van, egymás hegyén-hátán élnek, több generáció együtt, szomszédok, azok gyerekei, ismerősök folyton náluk lógnak, mivel nincs munka, otthon ordibálnak, hangoskodnak, patvarkodnak, jobb híján.

Megindult a szívünk. Elkezdtünk neki mesélni saját bizonyságainkról és Isten nagyságáról. Meséltünk neki főiskolás vizsgáinkról, hányszor de hányszor akadt olyan, hogy nem tudtunk a tételek, könyvek feléig sem eljutni a tanulásban, de Isten mindig megáldotta azt a kicsit, amire képesek voltunk. Nemhogy nem buktunk meg, de ötöst kaptunk. Bátorítottuk, hogy legalább azt a néhány tételt, amit tud, alaposan olvassa még át, mondja fel, és a többit olvasgassa, amíg bírja. Utána pedig tegye az Úr kezébe a tételeket, képletesen, és kérje meg, a többit tegye Ő hozzá. Imádkoztunk, és a Szent Szellem azt a mosolyogtató tényt közölte rajtam keresztül vele és velem is!, hogy Isten maga a TÖRTÉNELEM! Nincs jobb "súgó", mint Ő maga. Ha a mi kicsinket hittel Elé tesszük, ő megsokasítja, kipótolja, szavakat ad a szánkra. Még sírt, de már látszott, hogy kezdenek a könnyei felszáradni.

Emlékeztettem az álmára a rendőrpályával kapcsolatban. Ahhoz - mondtam neki, történelemből különösen jó jegyeidnek kell lenni. Ne elégedj meg a hármassal, az nem jó jegy, akármit mondanak otthon. A legjobb akarj lenni.

Valahogy ez a srác más, mint a többi. Tudásvágy hajtja, kiviláglik a társai közül. Többet akar az élettől, mint tengeni-lengeni a haverokkal, diszkó, buli, csajok, cikizik is ezért az utcabéliek, sőt még a nagymamája is "lebuzizta" emiatt. Pedig ő nem meleg, csupán nem ezek a dolgok érdeklik. Valami nagyobb. Kikerülni onnan, ahol él, felül emelkedni önmagán, segíteni anyukájának és a kistestvérének, felelősen, szeretettel.

Tegnap zártam igazán a szívembe Pétert. Lelkem mélyéből megszerettem. Ezt a tinédzserbőrbe bújt, gyermeklelkű, őszinte, cigány kisfiút.

Jó hír azok számára, akik csakúgy, mint a múlt esztendőben, figyelemmel kísérik és követni kívánják a divatirányt, hogy idén is a retro hódít. Tehát nem szükséges lecserélni a tavalyi ruhatárat, ha már az előző idényben, vagy néhány évvel ezelőtt jól "bevásároltunk", elegendő néhány klassz kiegészítő, és a kosztümünk, öltönyünk máris igazán trendi lesz. A legnagyobb világvezető divatcég, a Heaven's Fashion vezérigazgatójától megtudtuk, hogy a 2009-es esztendő legmenőbb színe ismét a fehér, mégpedig a hófehér.

Sikerült néhány fotót készítenünk modelljeik segítségével, hát következzen egy kis ízelítő a Heaven's Fashion /továbbiakban csak H's F./ téli-nyári kollekciójából:

Egy könnyű, lenge viselet már egészen kicsiny gyermekek számára, gondolva a praktikusságra, pelenkacsere megkönnyítésére, egy bébi-dress:

Merészebbeknek szánta a tervező a következő modellt, melynek szabása rafináltan egyszerű, ám színében viselője arcvonásait emeli ki. Kiváló fürdőruhának is:

A következő modelljeinken jól szembetűnik, mennyire kiválóan alkalmazkodik viselője bőrszínéhez, boldog, felszabadult tekintetéhez! A nyári hőségben kifejezetten kellemes hordani, nagyobb baráti társaságoknak is bátran ajánlható, fejkendővel vagy anélkül:

És végül az elmaradhatatlan esküvői ruha kollekció egyik csodás darabja! Csak azoknak, akik a Bárány Mennyegzőjére hivatalosak! Megjelenés fehérben, ja, és a ruhát már előre kifizette helyettünk a Vőlegényünk, annyira "nagyvonalú" volt. Ígyhát nekünk csak egy dolgunk van, követni a divatot, és felölteni magunkra:

Természetesen ne keseredjenek el azok sem, akik eddig nem a fehér színű ruhát részesítették előnyben. A modelleket a cég vezérigazgatója ingyen a rendelkezésükre bocsátja, a legnagyobb hypermarketnél, a Holy Bible /Szent Biblia/ lapjain található megrendelőlapokon bárki leadhatja rendelését, akár teljes ruhatárra is! A mennyei divatcég szabászai és tervezői vidám ollócsattogtatással várják új, kedves "vásárlóikat"! A megrendelőlapra kérjük írják rá: Elhiszem!!!  És hogy: Köszönöm!!!

Sosem voltam még ilyen szomorú. Talán csak mikor édesapámat temettük. A mai napom, illetve az eltelt néhány, amit magam mögött tudhatok, igazi embert próbáló időszak. Valaki, aki hozzám igen közel álló személy, azt mondta reggel, hogy nem szeret velem beszélgetni, mert folyton csak panaszkodom, kesergek, a múlton rágódom, és nem tudok felejteni. Fetrengek az önsajnálatban, önző vagyok, nem törődöm másokkal és nem érdekel, mit hoz a holnap.

Azon gondolkodtam eddig a percig, vajon mennyire lehet őszinte egy keresztény a blogjában? Mennyire taszítja el az őszinteségével az Istent kereső, őszinte szívű embereket? Vagy épp ellenkezőleg, a tükörbenézés által megláthatják azok, akik úgy vélik, mi keresztények a "könnyebb" utat választottuk, hogy az életünk mégsem fenékig tejfel? Hogy nem különbözünk mi semmi egyébben a többségtől? Én úgy vélem, csupán egy dologban térünk el a többségtől: a bennünk lakozó Krisztus miatt. A küzdelmek egyformán a mieink, a félelmeink nagyon is hasonlóak, a harcaink talán más ellen irányulnak, mert tudjuk, ki az ellenség, és próbálunk nem az ember, hanem a mögötte megbúvó szellemiség ellen menni. De alapvetően nem különbözünk.

Nincs kovakőből az arcunk, a fájdalom nekünk is éppolyan kínkeserves, az öröm pont annyira fergeteges, mint azoknak, akik a világban vannak.

Szóval, mint mondtam, megkaptam a "magamét". Hogy igaza volt e az illetőnek? Azt hiszem, sokmindenben, és ez a legszomorúbb. Ha már ő is így lát engem, ha már ő is észrevette, akkor lehet benne valami. És ez önvizsgálatra indított.

Magamba nézni nem szeretek. Ki szeret? De tudom, hogy időnként nagyon fontos és elkerülhetetlen, különben honnan tudhatnánk, hogy "mosakodnunk" kell? És bizony nem tetszett, amit ma ott találtam. Szellemi nagytakarítás kellett, teljes NAGY HÁZALAKÍTÁSSAL. És nem bántam meg. Tudom mindenkinek ajánlani, hogy ne teregesse ki a szennyest, hanem gyorsan mossa ki a ruháját a Bárány vérében, és minden porcikájával térjen vissza az Úrhoz, ha elkóborolt, ha bepiszkolta magát, mert Krisztus mennyasszonyához csak a fehér ruha illik. És tudtommal, én is az volnék... Ígyhát, szellemi seprű, portörlő, felmosó... - munkára!

Ment az úton bőszen.

Szájából indulat fröccsent:

Csak még egy keresztényt,

csak még egy bilincset!

Akasztást, börtönt, oroszlán vermet.

Letörölni a színről a csúfos Keresztet!

Zakatolt a szív, gyűlölet lihegett,

űzöttként repült az úton a ló.

Egy az Isten - parancs, az parancs!

A keresztény halálra való.

Micsoda káromlás! Golgota, Krisztus, Messiás?!

Egy ács fia volt ő, nem egyéb, semmi más!

Ám nem lát, mert vak!

Rá vadásznak, s ő a vad!

Ő az, ki a krisztusi szeretet

hálójában fennakad!

Ács fia vagy Messiás?! - Messiás vagy Ács fia?

Két átszegzett láb, saru, nem is kell szólnia...

Én VAGYOK! - hangzik a hang,

oly ismerős és mégis ismeretlen.

S a szem nem bírja el a Fényt,

mi ott ül a Tüzes Szemekben.

Te űztél, Saul! - szól a Hang - Hát itt vagyok!

A mai naptól Életed Mindenható Ura vagyok!

Uram, Jézus, amit kérsz, megteszem -

kegyelmed elég, mit tettem úgy bánom!

Mindenem, mim van, a szívem:

most kezedbe ajánlom.

Barátként váltak el, s ment tovább az Úr,

Azóta Pál apostol lett az öldöklő Saul.

Hat éves koromban egy súlyos, allergiás asztma alakult ki nálam, így az első évfolyamot Pesten töltöttem az áltlános iskolában, egy tüdőszanatóriumban. Annyira sokszor fulladtam be, hogy az orvosok az akkor használatos, és akkor még nem eléggé mellékhatásairól ismert hormontartalmú kezelés mellett döntöttek, hátha az segít. Kaptam is egy-két kúrát. Jobban is lettem, a rosszullétek elkezdtek tünedezni. Ám ezzel párhuzamosan a pohár víztől is két kilót híztam, ha jót nevettem, megint feljött egy-két deka.

Aztán hazamehettem végre, és elkezdődhetett a valódi kisiskolás és iskolás korom nem felhőtlen időszaka. Iszonyúan felpuffadtam, a tükörbe nézve úgy éreztem, hogy nem bírom magam elviselni, sírtam éjszakákon át. Tehettem én bármit, a szüleim jóságának köszönhetően beirattak karatézni, amit 9 évig komolyan űztem, kézilabda, kosárlabda, de semmi nem segített, a kilók jöttek-mentek. Én meg egyre inkább dühös voltam a világra, az emberekre, akik gonoszak, önmagamra, mert azt gondoltam, hogy azért vagyok ilyen, mert nem vagyok elég kitartó, erős, hogy lefogyjak. Az osztályban sokan csúfoltak, az utcán ha végigmentem, lesütöttem a szemem, nem szerettem felnézni. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, mindenki rajtam nevet. Voltam én "godzilla" meg "tehén", és még sorolhatnám a kedvesebbnél kedvesebb jelzőket, amikkel illettek.

Tele voltam lelki sebekkel, így vett engem kezelésbe Isten, mikor végre Hazaértem Hozzá és megtaláltam Őt, az Ő kegyelméből, 15 évvel ezelőtt. Az önmagam nem-elfogadása alapvető problémám volt mindig is, egészen addig, míg Isten Igéje rá nem világított az életemben néhány alapigazságra. Emlékszem, abban az időben, mikor bébi-keresztény voltam, minden Istentiszteleten elámulva hallgattam Isten üzenetét, és úgy éltem meg, hogy személyesen csak nekem prédikál, csak nekem szól a Szó, és ez a kitüntetett figyelem felém, akit mindig megvetettek az emberek, csodálatta töltött el Felé. Gyorsan szerelembe estem Vele. Mert azt az üzenetet kaptam Tőle, amit soha senkitől még: úgy szeret, ahogy vagyok.

És ez még nem volt elég. Mivel a sebek túl mélyek voltak, az ellenség tüzes nyilai túl mélyre fúródtak, az Atya kegyelméből nem egyszerre rántotta ki az összeset, hogy el ne vérezzek, hogy a fájdalom össze ne roppantson, hanem lassan, folyamatosan szabadított, gyógyítgatott. Minden igehirdetésen "egy lelki pirula", minden Bibliaolvasáskor egy "lelki nyugtató", minden dicséret alatt egy "lelki simítás".

Lassan közelített, akár a sündisznóhoz, mert gyanakvó voltam, kimeresztve tüskéimet az engem megsimogatni akarók felé. Először csak Neki engedtem meg. Az orrom hegyét simogatta, és mikor láttam, hogy megbízhatom Benne, egyre kijjebb merészkedtem. Mígnem azt vettem észre, hogy a tüskéim visszahúztam, és a hátamat simítja, és meg is ölel. És azt az első Ölelést nem felejtem el soha. Úgy sírtam, mint egy gyerek, aki először érzi ÉDESAPJA ölelését. A könnyeim, a bánatom elröppent, letörölték, és felváltotta a boldog és felszabadult nevetés és öröm. A hála.

Isten azóta is tanít. Tudom a Bibliából, ami olyan nekem, mint az én drága Kincsem, hogy Jézus Krisztust úgy hívják: Királyok Királya és Uraknak Ura. Mi pedig királyi gyermekek vagyunk, akik megtértünk hozzá. Tehát levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy királylányok és királyfiak vagyunk. A királylányok és királyfiak nem járhatnak az utcán lehajtott fővel, felemelt fejjel, büszkén, díszes öltözetben kell, hogy megéljék a keresztény életüket, úgy, mint akik tudják, nem e világ állampolgárai. Nekünk van egy különleges útlevelelünk, ami nem hasonlít a földön kiállítható útiokmányok egyikéhez sem. Az van belepecsételve speciális, soha el nem tűnő pecséttel: csak egyetlen országba érvényes:  A MENNYORSZÁGBA!

Én így élek azóta. Megbékéltem vele, hogy a testem a Szentlélek temploma, nem hadakozom az ellen, ha nem tetszik reggel az ábrázatom, mert tudom, hogy Isten képmására lettem teremtve, és mivel Isten gyönyörű, tetszik-nem-tetszik, akkor én is gyönyörű vagyok. És mindenki, aki elhiszi, hogy Isten a kereszten meghalt ezért is. Ő is megvetett volt az emberek között, azért hogy mi ne legyünk megvetettek. Ő is fájdalmak ismerője volt, hogy minekünk a fájdalmak elviselhetőek legyenek.

Azóta tudom, miért engedte meg Isten az életemben, hogy ilyen testem legyen. Hogy még inkább értékelni tudjam az Ő csodálatos kegyelmét és szeretetét felém. Nálam ez lehet, hogy örök tüske, de alázatban tart, mindig tudom, hogy rá vagyok szorulva a kegyelemre és irgalomra, és ez nagyon jó állapot. Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha ön-nem-elfogadással küzd, és sokan vagyunk így! -, hogy a mennyei tükörbe nézzen bele, és meg fog lepődni! Ott ugyanis el fogod kezdeni magadat szépnek látni.

Jó hír, nem?

Csatadal

Mikor pattan a húr,

mikor csattan az ostor,

reccsen a szív és leigáz,

roggyan a térded,

reszket a véred,

nincs hova érjek - az Úr vigyáz.

Szomjas a szíved,

csurran a könnyed,

földön a tested - felemel.

Csügged a lényed,

pislog a fényed,

mécsbeled éghet - Feltüzel.

Szellemed fekhet,

ellened törhet

harci szekér vagy dárdanyíl,

Röppen a fejsze,

csattan a fejre,

az ellened törőnek feszül az íj. 

röppen az angyal

szárny suhan hajnal,

pirkad a reggel, a nap susog.

dob pereg halkan,

zörren a katlan,

csillogó égen az Úr ragyog.

Isten szerelmeseket keres magának. Ez a mondat akkor ragadott meg igazán, mikor egy nagyszerű könyvet olvastam, aminek a szerző pont azt a címet adta: Isten szerelmesei. Akkor még nem tudtam. Nem voltam vele tisztában mit is jelent szerelembe esni az Élő Istennel. Ismertem valamennyire a földi szerelmet, azt az érzést, milyen, mikor egy férfi iránt önt el az égető vágy és forróság, emészt el a hiánya miatt érzett fájdalom, mikor nincs mellettem. De ez valami más volt. A könyv szavai mögött rejtőző Szent Szellem lángra gyújtotta pislákoló mécsesem, fáklya lett belőle, és nem szűnő éhséget gerjesztett bennem, hogy többet, és többet Belőle. Nem elég néhány perc, nem elég néhány szó, nem elég egy Érintés Tőle, minden nap a KARJAI OLTALMÁBAN szeretnék lenni, ott megnyugodni, a lábait a hajammal törölni, a könnyeimmel öntözni, a kezeimmel az egekig érni, a számmal a leggyönyörűbb dalokkal áldani, szavaimmal szerelmes imákat suttogni, kiáltani Neki, a Leghatalmasabbnak, a Legcsodálatosabbnak, a Legnagyszerűbbnek, Aki az én drága mennyei Vőlegényem.

Tudtátok e, hogy a zsidó hagyományok úgy szólnak, hogy mikor a vőlegény eljegyzi a mátkáját, egy évre elmegy, hogy elkészítse, felépítse közös leendő hajlékukat. Mire a mennyegző elérkezik, a háznak állnia kell, és akkor megérkezik a Vőlegény, és hatalmas lakodalmat ülnek.

Jézus Krisztus mennyasszonya vagyunk, mi vagyunk a szerelmes Mátkája, és Ő elment, hogy HELYET készítsen a számunkra, hogy a nagy KIRÁLYI MENNYEGZŐN együtt ünnepelhessen velünk, a szerelmes mennyasszonyával.

Hogy mi a dolgunk nekünk, aráknak? Csinosítani, szépítgetni magunkat. Eszter királynő, akiről az Eszter könyvében olvashatunk többet, az esküvője előtt gyönyörűen felékesítette magát, és így várta a férjét, akit Isten helyezett mellé.

Jézus is ezt kérte tőlünk ebben az igerészben, az én drága szerelmesem. Ékesítsem fel magam mennyei ékszerekkel, amelyek drágábbak ezüstnél, aranynál, gyémántnál. Szeretni az embereket, magamat, segíteni az árváknak és özvegyeknek, ellátogatni hozzájuk, szolgálni a férjemet, a gyülekezetben a dolgomat ellátni szeretettel és őszinte szerelemmel Felé. Formálódom, alakulok, ahogy a SZERELMES LEVELEIT OLVASOM minden reggel és este, annyi mindent hagyott hátra nekem, hogy betelni sem tudok vele. Így szépülök, így alakulok át igazi mennyasszonnyá, TANÍTVÁNNYÁ. Még nem vagyok tökéletes, tele foltokkal a ruhám, de a mosakodás addig tart majd, míg egyszer ott nem állhatok majd Előtte, GYÖNYÖRŰ HÓFEHÉR MENNYASSZONYI RUHÁMBAN.

Addig is, a szerelmes szív olyan, mint a vízfolyás. Nem szűnik meg dicsekedni azzal a jósággal, kedvességgel és szeretettel, amit az Ő Vőlegényétől kap nap, mint nap. Ez az, ami mások szívében is szerelmet gerjeszthet Felé, így lehet követők, tanítványok megtalálására, elérésére csak esélyünk. Csak akkor, ha a mi szívünk Élő Fáklya, ami messziről Világít, és a vágy, ami eléget belülről, másokat is kívánásra ösztönöz.

Ezért kelek fel hajnalban, hogy már akkor az én szerelmesemmel lehessek, Hallhassam Szavát felém, személyes üzenetét, kedves dorgálását, vagy épp dicséretét, bátorítását. A Biblia nem titkos könyv, ahogy sokan tartják, hanem telve van az emberiség iránt érzett szerelemmel és féltő gondoskodással. A titok egyszerű, és meg is osztom veletek szívesen, ha kíváncsiak vagytok rá, miről is szól: Ő TÖBB!

Van egy kislány, Larának hívják, aki hónapok óta műszívvel él. Kicsi még, alig néhány esztendős. A férjemmel megindult szívvel imádkoztunk, és imádkozunk érte, hogy Isten adjon neki új szívet, mielőtt túl késő lenne.

Az orvosok azt mondják, hogy műszívvel csak maximum még pár hónapig élhet, mert az állapota egyre inkább az élettel összeegyeztethetetlenné válik.

Tehát új szív kell neki. De ahhoz, hogy ez megtörténhessék, valakinek meg kell halnia. Csak akkor van esélye az életbenmaradásra, ha egy teljesen új, valódi, élő szívet ültetnek be a műszív helyett.

Mosogatás közben a Szent Szellem elgondolkodtatott.

Szellemi szívátültetés kell. Mert a régi szív, a "műszív" csak ideig-óráig keringeti a vért. Így élni pedig hosszú éveken át egyszerű vegetáció.

De ahhoz, mint a kicsi Lara esetében is, operáció szükséges. De ki a "doktor", aki ezt a bonyolult műtétet el tudja végezni? És ki a "donor"? És vajon a beavatkozás után a szervezetünk nem "löki ki" a beültetett ÚJ SZÍVET?

És mennyibe fog kerülni ez a műtét? Mert tudjuk, hogy a bonyolultabb operációkat sok-sok pénzért hajtják csak végre. És hol történhet ez meg? Kijevben, Kínában vagy nyugaton? Esetleg valahol Amerikában?

Sok itt a kérdés. Komoly kérdések, amikre nem is olyan bonyolult válaszolni.

1. A DOKTOR neve: DR. JÉZUS KRISZTUS

és TELEFONSZÁMA: EZÉKIEL 36:26

/"És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok nektek hússzívet."

Rendelési idő: mindörökké, non-stop!!!

2. A DONOR, aki az ÉLETÉT ADTA, A SZÍVÉT ADTA, HOGY NEKED ÚJ SZÍVED LEHESSEN:

JÉZUS KRISZTUS

A Szív életképes, bármikor beültethető, nem kell érte kilométereket utaznod. Ezt a szívet még soha egyetlen alkalommal sem lökte ki az ember szelleme, garantált a siker!

3. A beavatkozás viszont nem fájdalommentes, és fájdalomcsillapítót is az ORVOS csak a műtét végén adhat. Fájnia KELL a bűnnek, amit ellene elkövettünk, fájnia kell annak, hogy olyan sokáig nem hittük el, a műtét sikeres lehet és vége a vegetációnak. De utána gyorsan gyógyulnak a sebek, minden szervünk garantáltan új életre fog kelni, ÖRÖK ÉLETRE!

4. A műtét pedig - számunkra - INGYENES!!! A számlát előre kifizette helyettünk valaki. Ha nincs TB-d se búsulj, de ha van, akkor sem fog millióidba kerülni. A golgotai kereszt ezért volt. Ott történt a kifizetés. Ha felmérjük, mennyibe is került ez az életmentő szívcsere, igazán hálásak lehetünk. Mit nekünk szégyen, hogy előrehívnak egy gyülekezetben, hogy megvalljuk a bűneinket az Úrnak és megtérjünk! Hiszen Jézus, a Doktorok Doktora, is nyilvánosan, emberek sokasága előtt halt meg értünk. Nem titokban. Mindenki jól láthatta a város felett magasodó iszonyú bűntető helyet. A három keresztet. Köztük az ártatlanul szenvedőt. Meg kellett halnia, hogy a szívet az Atya átültethesse belénk.

Nekem már megtörtént ez a hatalmas, eget-földet rengető transzplantáció. És megérte. Azóta másként látom a világot, értékelem az életet, szeretem az embereket, önmagamat, Istent legfőképp, tudom hogy célom van, látom magam előtt, és minden egyes napért hálát adok, amit új életemben tölthetek, az Új Szívemmel.

Aki már átélt hasonlót, csak az tudja igazán, miről beszélek. Aki pedig még nem, ne tétovázzon. Az a kis fájdalom, amit a bűneink feletti bánkódás miatt érzünk semmiség Krisztus szenvedéseihez képest. Megbocsátott, a saját életét adta, hogy mi ÉLHESSÜNK. Egy Élhető Életet. Az Atya szikéje biztosan vág, nem megy félre az éle, csak olyasmit vág ki belőlünk, aminek nincs ott helye, és csak olyasmit ültet belénk, ami garantáltan az előnyünkre fog válni. Ezért lüktet az én szívem is olyan szerelmesen az Úrért. Hiszen hol létezik nagyobb  szeretet, mint mikor az, aki szívéből szeret, életét adja értem, akinek az élete azelőtt egy fabatkát sem ért? Nagyszerű dolog ez az Új Szív. Engedd meg, hogy lelkemből ajánljam neked!

Az alábbi videó hatalmas! Most találtam. Kínai börtönben a rabok az Úrnak táncolnak az Apácashow I will follow Him - vagyis Követni fogom Őt c. dalára! Először nem is tűnt fel, miért van mindenki narancsságra uniformisban, azt hittem, azért mert ez is olyan komcsi dolog. Persze lehet azért van a színválasztás a kínai rabdivatban, hogy illjék a pártálláshoz, de ez most itt lényegtelen. De!

Tudjuk a Bibliából, hogy Isten bármire képes. Neki semmi sem lehetetlen. Ha akarja, beszél a szamár, ha akarja, víz folyik a kősziklából, vagy csecsemők szája által hirdeti az Evangéliumot. Na, ez is valami hasonló. Őszintén mondom, megérintett az Úr. Nem tudható, hányan igazi hívők a börtönlakók közül, de azt hiszem, hogy Isten még ezt is fel tudja használni a saját céljaira, hogy elérjen szíveket.

Hát jó reggelt, kedves magyar lelki-börtön-lakók! Nyíljanak a vaszárak, törjenek a kőszívek össze! Isten szeret mindenkit, méghozzá teljes szívéből! Mosolyra fel, következzék az I will follow Him, ahogy még nem láthattad:

Ma reggel Sárkánytyúk Szerelem című bejegyzését olvastam, és Isten megszólított ezen keresztül. Sokat panaszkodtam az elmúlt hetekben. Igen, mondhatnánk, okkal. Ám mikor az embernek annyira nehéz, hogy nem bír lépni sem, mikor még arra az "érckígyóra" is olyan hatalmas erő kell, hogy feltekinthessünk, mikor nem látjuk ragyogni felettünk az éltető napot, akkor mi van? Panaszkodhatunk, búsulhatunk, kesereghetünk, sajnálgathatjuk önmagunkat, ahogy én is tettem, és teszem oly gyakran, de a nagy szomorkodás közepette elfeledkezem egy gyönyörű dologról: hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL!

Nagyon kedves barátokra találtam itt köztetek. Némelyőtök tanácsai szívbemarkolóak voltak, és el is határoztam, hogy ha törik, ha szakad, megpróbálok neki eleget tenni. Elvégre szerettek, szeretlek titeket, tudom hogy jó szándék vezérelt benneteket, mikor a fülembe suttogtátok: pihenni kellene, Hajnaliszellő, különben annyi ereje sem lesz a szelednek, ami megrezegtessen egy tollpihét...

Na, én pihentem.

Így ni:

1. Barnuskát etettem, jól lehányt, legalább 15x a héten. /ez felér 20 perc relaxációval!/

2. Kakis-pisis pelust cseréltem, napi 6 db, az asszongya, hogy még barátok közt is 42 db izomerő-fejlesztő gyakorlat, nem beszélve a tüdő-kapacitás nagyfokú növekedésével, amit a visszatartott levegővel értem el! Mindenkinek csak ajánlani tudom, sokkal hatékonyabb, mint lefutni 2 km-t!

3. Mikor épp aludt a kicsinyem, elsőszülöttem ápolgattam, lázát csillapítottam, hányását törölgettem, tiszta pizsibe bújtattam. Sokat fejlődött a türelmem e téren a héten, és főleg, számtalan alkalmam nyílt elmélyülni Thomas a gőzmozdony rejtelmes történeteibe, mivel annyit meséltem, hogy feldagadt a szám. De pihentető volt, csak addig olvastam fel, míg az izomlázat bizton elkerültem.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy persze drága férjem is tüsszentgetett rendesen, és ő volt a "legrosszabbul". Így őt is ápolgattam, akár a virágoskertet.

4. Mikor már nagyon elúntam a semmittevést, gyorsan előkaptam kedvenc gumikesztyűimet:

5. És aztán pedig:

6. Ez alatt annyi energiára tettem szert, hogy még erre is futotta:

Iszonyú jó hetem volt, ennyit még életemben nem pihentem, komolyan mondom. Csak egy dolog hiányzott, nem fogjátok elhinni, hogy mi...))) - egy házvezetőnő!!!!

Levonva a konzekvenciákat: még mindig iszonyú fáradt vagyok, azt hiszem ez így is marad, míg kis "gyémántcsiszoló üzemem"-ben a csemetéimet csiszolgatom, csinosítgatom, nevelgetem, és míg hajam őszbe nem vegyül. (Habár ez utóbbi, hmmm, azt hiszem, már erősen vegyül...)

Jaj! Már megint sír is a kicsi. Ennyi időm volt. Katt.

Ordítasz. Hallom én. Teli torokból ordítasz. Először csak nyöszörögsz, forgolódsz, hüppentesz párat, a mocorgásodból tudtam, hogy fel fog ébreszteni az a randa tejeskocsi. Aztán vártam. Talán majd abbamarad a sírdogálás, talán csak egy rossz álom volt, és visszaszundikálsz. Hiszen teli a pocakod, tiszta a pelus, szép időnk van, neked meg alvásidő lenne.

Ezzel párhuzamosan kedves édesanyád a gép előtt ücsörög. Pedig ezer dolga lenne. Végigpillant a lakás romjain, a porszívón, ami maga is poros, nemcsak a szőnyeg, amin használni kéne, a szennyeshalmon, aminek a mosógépben lenne a helye már órák óta, a mosogatón, amiben tornyosul a sok tányér meg fazék tegnapról, az elrakásra váró tiszta ruha a fotelben... jaj!

Megértelek drágám! Együtt érzek veled. Nekem is ordíthatnékom van néha. Folyton egyedül vagyok ezzel a sokmindennel, a teendőimmel, a szolgálataimmal, a magánnyal, a torokszorító érzéseimmel, és ordíthatnékom van. De tudod, mit szoktam ilyenkor csinálni? Imádkozom. Megbeszélem Istennel a dolgot. Talán Ő tud valami megoldást.

Szóval neked se jó, nekem se jó a helyzeted. Te ki vagy szolgáltatva nekem, én meg bénult vagyok, talán a kávé hiánya, talán egy elmaradt ölelés, vagy puszi, netalán egy kedves szó hiánya, ki tudja már? Mégis - támadt egy ötletem. Menjünk sétálni, kisbabám! Kiszellőztetjük a fejünket együtt, és máris szebb lesz a világ. Ha meg hazaértünk, jöhet a kötelezettség!

A szennyes.

Vannak olyan emberek, akik akkor érzik jól magukat, ha rácsok veszik őket körül.

Vannak olyan emberek, akiknek szinte hiányoznának ezek a rácsok, ha nem vennék körül őket.

Vannak olyan emberek, akik a rácsok mögött egy látszatvilágban élnek, látszat-házasságokat tartanak fenn, látszat-karriert építgetnek, látszat-házaikban élik látszat-boldogan az életüket, mosolyognak, pedig belül sírnak, sok ember veszi őket körül, de mégis olyan magányosak, mint az ágon a kis verebecske. Ha bárki rájuk néz, észre sem veszi rajtuk a maszk mögött rejtőző őszinte szomorúságot, sőt, már-már annyira jól sikerült náluk az álcázás, hogy mesterséggé nőtte ki magát a mindennapjaik során.

Vidáman forgatják a fakanalat, rotyog a kaja a fazékban, estére tip-top a lakás, a három gyerek az ágyban, a bankszámla nem óriási, de nem ad panaszra okot, a férjünk/feleségünkkel a házasélet is rendben, szeretet, szerelem... de csak LÁTSZÓLAG!

Mi is van emögött valójában...?

Valójában ordíthatnékjuk van az életüktől, torkig vannak az egésszel úgy, ahogy van, a gyerekek kezelhetetlenek, tojnak a fejére, a férj/feleség csalja, ha épp nem nővel, akkor a munkájával!

És az a hatalmas ŰR ott benn a szív mélyén???? Az a baj. A nagyon nagy baj.

Aztán nyúl az ital után. Az első korty kemény. Égeti, marja a torkot, az íze pedig pocsék. A második és a harmadik kóstoló után azonban bólint, és gondolja: meg lehet ezt is szokni. Csak annyit iszom majd, amennyit én akarok, és az majd talán segít. Itt benn. A szorító érzés talán elmúlik majd, ha enyhítem a tüneteket.

Aztán néhány hónap, és már nem az ember irányítja az italt, hanem az ital irányítja az embert.

Persze van, aki ennél keményebb "enyhítő" szereket keres magának. Drog, gyógyszerek, pornográfia, szexuális partnerek gyors váltogatása, pénz, karrier túlhajszolása! És még sorolhatnánk...

De mi van azzal az ŰRREL ott benn a szív mélyén? Ugye érezted már? Ugye tudod, miről beszélek?

Van egy KULCS, ami beleillik a ZÁRBA.

De ahhoz nem lefelé, hanem felfelé kell tekinteni. Fel, a problémák fölé, a gond okozta fellegek, a viharfelhők felé. És térdet kell hajtani.

Nincs olyan földi pótszer, ami enyhíteni tudja azt a fajta kínt, amit érzel. Tudom, miről beszélek, hidd el. A lejtőn megállni a legkönnyebben a térdeinken tudunk. Borulj térdre, mielőtt kiborulnál! Én szeretettel - ezt ajánlanám!

Nem kell rácsok mögött leélnünk az életünket, mert SZABADSÁGRA  lettünk teremtve, elhívva. Ahogy az égi madárkák repkedhetnek láncok nélkül, úgy mi is repülhetünk a SZELEK SZÁRNYÁN.

Isten azt szeretné, ha mindannyian megtanulnánk repülni. Ő a sasmama, mi a sasfiókák. A szikla pereménél szelíden taszigál, mert félünk a mélységtől, Ő is jól tudja. De ha megengedjük Neki, hogy azt tegye velünk, amit akar, meg fogjuk tapasztalni a REPÜLÉS szépségét. És ha még nem úgy működik a szárnyunk, ahogy kell? Hát mit tesz a valóságban a sasmama, mikor fiókái zuhanórepülésbe kezdenek? Alájuk száll, és elkapja őket. Isten is ezt teszi velünk. Alánk röppen, és a tollaival betakarva oltalmaz. Aztán persze megint buzdít minket, hogy rajta, próbáld újra, most sikerülni fog! És egyszer! Barátom, egyszer sikerülni fog! Repülni fogsz, de IGAZÁN! LÁNCOK NÉLKÜL!

Lépdeltem egymás után. Bátor akartam lenni, nyeltem a könnyeimet, és csendesen megkérdeztem a férjemet, merre induljak. Aztán nekivágtam. Mivel nem lehettem ott a temetésen, nem tudtam pontosan, merre találom. Kezemben egy kis vidám, zöld, tavaszi koszorú és egy szál rózsa. Mintha ólomból lettek volna a cipők a lábaimon. Mintha mocsáron gázoltam volna át. Mintha keresztet cipeltem volna a Golgota felé... Az egyik kezemmel elmaszatoltam arcomon a könnyeket. Kétségbeesetten kerestem, vajon hol lehet? Melyik lehet AZ? A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, egy lépést sem bírok tovább menni. Imát mormolt a szám, vagy talán csupán a szellemem imádkozott: Uram, vigyél tovább! Vigyél Oda! Egyedül nem bírom! A lelkemben egy gyermekhang még mindig ott sírdogált, hogy talán nincs is ott, talán nem is igaz, talán csak egy szörnyű rémálom volt az egész... Becsaptak a szörnyű és hazúg felnőttek!

Egy sor, egészen hátul, mögötte már a mező, csupa pipacs, piros karmazsin színű. Vidáman süt a nap sugara le rám, csak a szellő lengedez, végigsimítva könnyes arcomat. Megtorpanok. Vonzza a pillantásomat az előttem levő földkupac, a kereszt, a kereszten a név. Minden csupa virág, sárga, fehér, lila... gyertyacsonkok, mécsesek, húsvéti tojások kosárkában - unokaöcsikéim hagyhatták kinn még Húsvétkor.

Sokszor elképzeltem azt a pillanatot. Mikor odaérek, és félreérthetetlenül, véglegesen és visszavonhatatlanul szembesülök a véglegessel. Édesapa elment. Itt nyugszik. Lenn, mélyen. Az a valaki, akinek az ölelése többet jelentett mindennél a világon. Koporsóba zárták, nem mosolyog rám többet, nem mondja, hogy "kiscsillagom".

De furcsa módon nem ezt éreztem. Az igaz, hogy a térdeim nem bírtak el, és lerogytam a fejfánál. Megsimítottam, és végre jól kisírtam magam. Ám míg a könnyeim folytak, megéreztem, hogy nem vagyok egyedül a bánatomban.

A lelki füleimmel egy igeverset hallottam:

"Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!"    Lukács 24:5/b-6

Természetesen nem úgy értettem ezt az igeverset, hogy az édesapám éppúgy feltámadt, akárcsak Jézus Krisztus a halálból. De Isten megvígasztalt ezen keresztül, hogy ahogy Jézus, az első zsenge a halálból feltámadt, úgy fel fogja támasztani a benne elhúnytakat is a kellő időben. És abban is megerősített a Szent Szellem ott a temetőkertben, hogy apa Vele van. Vigyáz rá. És hogy találkozni fogunk ismét. 

Csak a keresztig vezető utam volt nehéz, nem úgy, mint Krisztusnak. Neki maga a kereszt volt a borzalom, értünk, hogy mikor a saját keresztünkhöz érünk, nekünk könnyebb legyen.

A kis vidám koszorút a fejfára kötöttem a halványzöld masnival, a rózsát pedig beletűztem. Felsóhajtottam és körülnéztem. Elöntött a békesség és a nyugalom.

A temetőből kifelé jövet már tudtam mosolyogni, és bár azóta is folyamatosan és rettenetesen küzdök az űrrel, amit apu elvesztése okozott bennem, tudom, hogy a sír csak egy testet rejt. Ő nem ott van!

Úgy vélem, vígasz ez mindnyájunknak, akik elveszítettünk valakit, akit kimondhatatlanul szerettünk.

Ha kérünk erőt, Isten ad, többet is, mint mi kérhetnénk.

Én úgy hittem, nem lesz erőm soha kimenni és odaállni az édesapám sírjához. Gyáva voltam. Ám Jézus másképp gondolta. Így tanított:

"Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít."

"Szabadíts meg engemet, oh Isten, mert a vízek a lelkemig hatottak. Mély sárba estem be, hol meg nem állhatok. Feneketlen örvénybe jutottam, és az áradat elborít engem. Elfáradtam a kiáltásban, kiszáradt a torkom; szemeim elbágyadtak, várván Istenemet. Többen vannak fejem hajszálainál, akik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők, akik az elenségeim alap nélkül; amit nem ragadtam el, azt kell megfizetnem!

Oh Isten, te tudod az én balgatagságomat, és az én bűneim nyilván vannak te előtted. Ne szégyenüljenek meg miattam, akik te benned remélnek, Uram, Seregeknek Ura! Ne pironkodjanak miattam, akik téged keresnek, oh Izráel Istene! Mert te éretted viselek gyalázatot, és borítja pironság az én orcámat. Atyámfiai előtt idegenné lettem, és anyám fiai előtt jövevénnyé. Mivel a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám. Ha sírok és böjtöléssel gyötröm lelkemet, az is gyalázatomra válik. Ha gyászruhába öltözöm, akkor példabeszédül vagyok nékik. A kapuban ülők rólam szólanak, és a borozók rólam énekelnek.

Én pedig néked könyörgök, oh Uram, jókedvednek idején, oh Isten, a te kegyelmed sokaságához képest hallgass meg engem a te szabadító hűségeddel! Ments ki engem az iszapból, hogy el ne süllyedjek; hadd szabaduljak meg gyűlölőimtől és a feneketlen vizekből!. Hogy el ne borítson a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény, és a veremnek szája be ne záruljon felettem! Hallgass meg engem, Uram, mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints reám!"              

Zsoltárok 69:2-17

A dal szövege magyar fordításban:

A mennyei tábor ma melletünk áll!

A harcban a győztes az Úr!

Az gonoszság bástyája porba száll -

a harcban a győztes az Úr!

És mi áldunk, magasztalunk, dicsérjük Szent Neved!

Mert Te jó vagy, irgalmas, megtartod népedet!

Ha ellenség ádázul rádtör, mint szélvész -

a harcban a győztes az Úr!

Egy ellenem készült fegyver sem szerencsés!

A harcban a győztes az Úr!

És mi áldunk, magasztalunk, dicsérjük Szent Neved!

Mert Te jó vagy, irgalmas, megtartod népedet!

Ha ellenség gyűlöl, szidalmaz és vádol -

a harcban a győztes az Úr!

Az oroszlán szája egyszercsak bezárul -

a harcban a győztes az Úr!

És mi áldunk, magasztalunk, dicsérjük Szent Neved!

Mert Te jó vagy, irgalmas, megtartod népedet!

Pollner a médiablog "tulajdonosa" 2007-ben a Blogtért csak egy kötelező ujjgyakorlatnak tartotta,melyet kötelező megnézni, mint a Goldenblog zsűritagja. (Ennek ellenére képes volt írni egy dicshimnuszt írni a Blogtér "születésnapjakor", gondolom, jó barátja, a Blogtér tulajdonosa, Doransky megkérte rá.)

Szóval, nem hülye itt senki se, de nem tudtok egy jó postot írni, kedves blogteres bloggerek.

 Spiri blogjában tegnap vad vágyat éreztem, hogy reagáljak egy a Blogtért fikázó kommentelő hozzászólására. Hogy érthető legyen, mire is reagáltam úgy ahogy, bemásolnám először az ő hozzászólását, aztán a válaszokat, amiket adtam. Felpaprikázott hangulatomban írtam, amit, de... Bocsi, olyan érzés kerített hatalmába, mint tyúkanyót, mikor a csibéit bántják. Lehet, az anyaság teszi, lehet az irántatok érzett tiszteletem és szeretetem, de nem hagyhattam. És még az is lehet, hogy tojik rám Nagy Tibi, vagy bárki más, aki hasonlóan lenéző és lesajnáló véleménnyel van írásainkról és szakértelmünkről, aki úgy véli, mi csak "B"-kategóriás szerzők vagyunk, de én ettől, hogy megvédtem magunkat, már nyugodtabban fogok este aludni.

Khm.. Khmm..

Emlékszem, 2006-ban én is itt kezdtem blogot olvasni. Volt valami varázsa neki, hogy mindenhez hozzászólhatok és ráadásul a blogger vitatkozik is velem.

Aztán "rátaláltam" a blog.hu-ra. Másfajta varázsa volt neki. Eleinte ott is küldtem a kommenteket agyba-főbe. De ott már "valamiért" nem válaszolt minden blogger.

Miért?

Mert 19 éves voltam és sííík hülye a dolgokhoz.. És kurvára senkit nem érdekelt a magam hülyesége. Most már csak szimplán hülye vagyok :)

Most jön egy nagyon durva és sarkított megjegyzés.

Zolinak teljesen igaza van, amit a Blogtéren írnak senkit sem érdekel (komolyan). (Én is csak nosztalgiázok és nézem a sok felesleges blogot.)

Nem tudom, hogy Doransky miért nem állította már le a Blogtért. Nézzétek meg a statisztikát.
http://miner.hu/statisztika

Én erre ennyit feleltem neki: 

Ide komoly blogger valamiért nem jön..
Senki olyan aki tényleg képes lenne összeállítani egy igazi user generated content-et. Nemcsak egy újság hírt ismét leírni vagy egy két soros bejegyzést közzétenni.

Vígasztalás bűnbánatban

"Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül."

Zsidó 4:15-16

Azt gondolod, hogy elhagyott? Hogy már végleg megharagudott rád? Hogy már betelt nála a poharad és nincs megoldás a bűnből? Hogy nincs szabadulás? Hogy nincs visszatérés és megnyugvás? Hogy nincs már számodra békesség?

Azt hiszed, olyan bűnöket követtél el, amit már senki, beleszámítva az Élő Istent is, nem tud megbocsátani? Úgy hiszed, Istent már nem érdekled? Megúnta az újra és újra hozzá való nyüszögésedet és vonyításodat? A panaszkodásaidat?

Van egy jó hírem a számodra! Isten, aki hozzá fordul, azt Ő soha nem küldi el. Mindegy, hányszor tesszük ezt, havonta, évente, vagy napjában többször. Hozzá mindig lehet menni. Ő az egyetlen személy, Aki mindig szívesen meghallgat, mindig szívesen megbocsát. És hogy hogy tekint ránk? Nem miattunk, hanem az Ő Fia, Jézus Krisztus miatt, Rajta keresztül lát minket, úgy néz ránk rajta keresztül, mint egy üvegen. Köztünk és az Atya közt ott áll a feltámadott Krisztus, és minden bűnünk megbánása után felemeli átszegzett kezeit, és mutatja, hogy Ezért, Atyám, bocsáss meg neki! Mert én már meghaltam ezért a bűnért is! És az Atya természetesen megbocsát. Hogy miért? Mert ilyen. Mert Ő maga a Kegyelem!

Krisztus meghalt a kereszten a múltunk, jelenünk és a jövőbeli bűneink miatt is! Ez persze nem jogosít fel minket arra, hogy ennek tudatában nyugodtan bűnözzünk! Sőt! Az iránta érzett hálánk és szeretetünk kell, hogy munkálja a megszentelődésünket, hogy minden napon igyekezzünk egyre jobban hasonlatossá válni Őhozzá. Szóban és tettekben egyaránt. Ha valaki jó hozzánk, azt igyekszünk nem megbántani. Igyekszünk nem tenni olyat, amivel megszomoríthatjuk. És ha végül mégis elbuktunk, úgy kell hozzá fordulni, olyan gyermeki szívvel, mint a gyermekeink fordulnak hozzánk, mikor rosszat csinálnak. Őszintén és tisztán. Remélve az ölelést és a feltétel nélküli szeretetet.

Én tudom, hogy így szeretnek, sokat engedtek el, valószínűleg ezért. Az Írás is beszél róla, hogy akinek többet engedtek el, az jobban szeret. Tudom értékelni a kegyelmet, ami minden reggel rámmosolyog újra és újra. Tudom értékelni a vígasztalását és békességét, ami erőt ad végigcsinálni a napomat. És mivel ennyi mindent elengedtek, jobban tudom bánni, ha valami olyat teszek, amivel megbánthatom. Nagyon-nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam neki.

Így forduljunk hozzá minden nap őszinte reménységgel és bizalommal, ahogy a fenti igevers is bátorít rá minket! Ne féljünk Istentől, ő nem haragvó, hanem féltőn szerető és megbocsátó. És ennek legnagyobb bizonyítéka a Golgotai Kereszt.

Legyen mindannyiunknak gyönyörű a napja! És ragyogja be Isten szeretete!

Meghívó

Az Úr Jézus

/a továbbiakban "csak" Uraknak Ura és

Királyok Királya/

és

...............................

/írd be a saját neved értelemszerűen/

szeretettel meghívja Önt és kedves Családját

egy örömteli, csodálatos mennyegzőre,

és az azt követő

partyra,

melynek helye:

a Menny.

Ideje:  

Az örökkévalóság.

Kérjük, hogy Meghívóját hozza magával,

csakúgy mint egy-két barátját, családtagját és ismerősét!

Belépés csak a Bárány vérében megmosott hófehér ruhában!

A zenéről a Mennyei Angyalok Blues Band gondoskodik!

A megjelenés forrón ajánlott, habár nem kötelező!

A jókedv garantált!

Jézus Krisztus