Sohail Sohail:
السلام عليكم اسمي محمد من الجزائر (2018.10.26. 12:15)Isten szerelmes levele
Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt):
Jó volt(újra) elolvasni,Szilvia! Isten tartson meg az Ő útján,és adjon növekedést! (2010.09.25. 19:42)Megtérésem története
Hajnaliszellő:
@lordart: Jól látod, az Úr adjon mindannyiunknak erőt és hitet, hogy minden nap hitelesen tudjuk Ő... (2009.11.24. 15:27)Megtérésem története
lordart:
@Hajnaliszellő:
"Azt hiszem, Enikőben is a leginkább a viselkedése fogott meg, és nem a szavak. N... (2009.11.20. 05:03)Megtérésem története
Hajnaliszellő:
@Zsolt520: Kedves Zsolt! Én is köszönöm, hogy belátogattál hozzám. Igen, szoktam fordítani, Isten ... (2009.09.29. 00:31)I will sing - Dicsérni foglak!!!
Ma reggel éles késztetést éreztem, hogy leszögezzek néhány tényt, melyet drága barátaink, a majmok védelmében tennék:
1. A majmok kikérik maguknak, hogy magunkat egy kalap alá akarjuk venni velük!
2. A majmok határozottan tiltakoznak az ellen, hogy ők csak egy silány másodpéldány, míg mi a belőlük tökéletesre fejlődött egyedek vagyunk. Vallják, hogy jól érzik magukat majomként, Isten csodálatos teremtményeként, és soha nem szándékoztak és nem is szándékoznak mást tenni, csak csüngeni az ágakon, banánt majszolni és vidáman játszadozni. Továbbá nem kívánnak irodában ücsörögni napi nyolc órában, nem tervezik, hogy az oktatásban, politikában vagy az emberi lét bármely más területén átvennék a parancsnokságot. Nincs szándékukban felfedezni a rák ellenszerét, vagy űrhajóval a Holdra szállni.
3. A majmok protestálnak az ellen, hogy úgy vélik egyes emberi lények, szőrösebb hátuk már feljogosítja őket a közös ős kutatására.
4. A majmok visszautasítják azt a feltételezést, miszerint az emberi faj bizonyos egyedei étkezési szokásaiban a majompopuláció táplálékbevitelét igyekszik követni. A majom az majom, úgy klassz és egyedi, ahogy van! Na!
Én kikérem magamnak - a majmok nevében is! -, azt a merész feltételezést, miszerint:
Mindössze néhány hete derült ki. Kórházba került, mondták talán epegörcs, talán gyomorfekély. Aztán csak jöttek az egyre aggasztóbb hírek felőle. Imádkoztunk. Sokan. A gyülekezet egy szívvel ment az Úr elé érte együtt és külön-külön is. De Isten akarata más volt...
Akiről írok, a mi drága gyülekezeti tagunk, testvérnőnk, Ilonka, aki novemberben merítkezett be, adott tanúbizonyságot hitéről és Krisztus iránti szeretetéről, hűségéről. Mindössze 62 év adatott neki, tegnap előtt éjszaka hazavitte őt az Úr. Rákja volt, előrehaladott, nem tudták megmenteni. Összeszoruló torokkal írok erről, mert bár nem voltunk mi közeli barátok, a szó világi értelmében, és az én zárkózottságomból is fakadóan talán, nem is jártunk minden nap össze. Holott megtehettük volna, mivel a szomszédasszonyom is volt. Mégis szíven ütött, ami a családjával, vele most történt. Milyen rövid is az élet. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de komolyan elgondolkodtam rajta. Bárkivel közülünk megtörténhetne ez, nem tudhatjuk, nekünk mennyi idő adatott Isten tervében. Öt év? Tíz? Tizenöt? Vagy csupán néhány hét? Vajon mennyire sáfárkodunk jól az időnkkel, amit a Földön tölthetünk Isten szolgálatában? Vajon mennyire vagyunk hálásak Istennek azokért az időkért, amiket a családunkkal, a testvéreinkkel vagy barátainkkal lehetünk? Vajon elégszer öleljük e meg az édesanyánkat, édesapánkat vagy gyermekeinket? Elégszer mondjuk e nekik, hogy szeretlek? Vajon úgy élünk e ezen a világon, hogy mikor meg kell majd állnunk a MIndenható előtt, kihúzott derékkal, felegyenesedve nézhessünk fel Rá, vagy szemlesütve szégyenkezünk majd előtte?
Úgy tudom, Ilonkától megkérdezte a lánya, hogy miért imádkozzunk. Gyógyulásért vagy hogy az Úrhoz mehessen. Nem volt depressziós, mielőtt valaki bemagyarázná a dolgot. Azt felelte, hogy szeretne az Úrhoz költözni már. Csak az képes ilyen választ adni erre a komoly kérdésre, aki kimondhatatlan szerelemmel és vágyódással van telve Jézus iránt.
Most már Ott lehet. Láthatja Őt színről-színre. Énekelhet Neki éjjel és nappal. Az angyalokkal együtt. A bemerítkező ruhája fehérségénél milliószor vakítóbb hófehér ruhában áll a Trónus előtt, és soha többé nem lesz része fájdalomban, szenvedésben, könnyekben és nehézségekben. Most már mindent ért. Nincs titok, lehullott a lepel a szeméről. Bárcsak az a tudás, ami az övé, az enyém lehetne már most! Hogy én is bölcsebben és nagyobb örömmel tudjam nézni a mindennapok taposómalmát. Isten mindannyiunkat tanít ezzel. Hogy meg kell állni időnként. Számot kell vetni. Fiatalnak és idősnek egyaránt. És egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan éljük az életünket.
"Taníts, Urunk úgy számlálni a napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"
Drága Ilonka! Nyugodj békében! Mindig itt leszel majd a szívünkben!
A video az evolúció-elméletet és a Biblia igazságát állítja szembe egymással, választ keresve arra, vajon ki vagyok én, honnan jöttem, mért vagyok itt és vajon hová megyek, ha meghalok. Nincs ember, akit ezek a kérdések ne foglalkoztatnának rövidebb-hosszabb ideig. Vannak, akik tudni vélik a választ, megkérdőjelezhetetlen szilárdsággal alapozzák életüket az evolúcionisták állításaira, megint mások a Szentírás alapján nyernek megerősítést a világ keletkezéséről és az Élet Értelméről. Vajon kinek van Igaza? És vajon mit nyerünk, ha egyik vagy másik oldal megerősítést nyer, bebizonyosodik annak valódisága? Kezdetnek itt az első rész, aztán később folyt. köv.:
A napokban heves vita bontakozott ki a blogter-társadalom körében arról, vajon a Biblia mennyire tekinthető hitelesnek, emberek szerkesztették e össze önkényesen, vagy valóban az Élő Isten ihlette azt, hogy szólhasson az Ő gyermekeihez. A kérdésre talán választ tud adni Merényi Zoltán baptista lelkipásztor írása, amit nagy szeretettel tettem fel ma reggel a blogomban.
A Biblia minden értelemben a leg-ek könyvének számít. A legtöbb nyelvre fordított irat, amely a legtöbb példányszámban jelent meg. Egy évben 24 millió teljes Szentírást adnak ki, és további 627 milliót szövegének részleteiből. A kérdés azonban az, minek tekintsük: vallási iratnak, kultúrtörténeti értéknek, irodalmi alkotásnak, vagy Isten kijelentett Szavának?
Az mindenesetre megkérdőjelezhetetlen tény, hogy óriási hatással volt és van az emberiség történelmére, gondolkodásmódjára, fejlődésére, jogrendszerére ez a könyv. De nekünk XXI. századi embereknek is komolyan kell vennünk üzenetét?
A tapasztalat azt mutatja, hogy a mai világ többé, kevésbé elfogadja a Szentírás erkölcsi tanításait, a szeretet kiemelt értékét az ember életében. De elutasítja a Biblia világnézetét, a megtérés szükségességét, az örök élet reménységét, a végítéletet. Lehet-e olyan módon olvasni és értelmezni ezt a könyvet, ahogy modern korunk embere teszi, válogatva tanításai között, elvetve annak transzcendens üzeneteit, mondván mindaz az ókori ember mitológikus, misztikus szemléletéből fakadnak? Kell-e, és lehet-e a folyamatosan változó tudományos gondolkodás mérlegén vizsgálni az Írást?
Ma nagyon sokan próbálják támadni a Biblia tekintélyét, mondván, hogy valóban értékes munka, de csupán emberi. Emberek írták, emberek szerkesztették egybe, az évszázadok során szövege változott. Azt is állítják némelyek, hogy sok ellentmondás van a könyvön belül, nem is szólva az értelmezések sokaságára. De nemcsak a világ bölcsei támadják a Szentírást, hanem maguk a teológusok is megkérdőjelezik hitelességét. Némelyek azt is felvetették, hogy demitológiátlanítani kellene a Bibliát, vagyis lehántani róla azt, ami az ókori ember naiv létfelfogásából eredeztethető (pl: angyalok, démonom, csodák, túlvilág…). De mi marad akkor a Bibliából?
Ha komolyabban olvassuk a Szentírást, akkor fel kell ismernünk, hogy épp ez az ún. „mitológia” a Biblia legfontosabb üzenete. A könyv elsősorban nem erkölcsi tanítás akar lenni, hanem megtérésre hívő szó. Oldalának lapjain feltárul Isten terve az emberiséggel kapcsolatosan. Megismerhetjük belőle, hogy Isten teremtett bennünket, a Vele való kapcsolatra, de az a kapcsolat a bűn miatt megszakadt. Azóta keresi az Úr az embert, és a végső megoldást Jézus Krisztusban adta számunkra. Ha valaki hisz Benne, annak pedig örök élete lesz. Halál pedig csak egy kapu lesz a mennyország felé. De azt is megtudhatjuk az Írásból, hogy aki nem fogadja el ezt az igazságot, nem ismeri be bűnösségét, nem hisz Jézus Krisztusban, az elkárhozik, és az örökkévalóságot a pokolban fogja tölteni. Ez a Biblia leglényegesebb üzenete. Ha ezt kivesszük belőle a szívétől fosztjuk meg az Írást. Mennyire kell komolyan vennünk ezt a figyelmeztetést? Úgy gondolom, hogy nagyon, és ebben erősít meg bennünket az, ha megvizsgáljuk, mennyire hiteles a Biblia.
Bibliai kánon kialakulása
Népszerű az az állítás, miszerint a Bibliát önkényesen állították össze. Bizonyos iratokat bele csempésztek, másokat szándékosan kiszedtek belőle. Gondoljunk csak az elmúlt évek nagy „szenzácójára”, a Júdás evangéliumára.
Az Ószövetségi kánon kialakulása egy folyamat eredménye. Eleinte a Tórát (Mózes öt könyve) tekintették csak szent íratnak, később váltak a próféták (Növiim) és az írások (Kötuvim) is tanításra alkalmassá. Ez a folyamat jóval Jézus Krisztus születése előtt lezajlott. Erről tanúskodik a Kr. e. III. századból való Szeptuaginta fordítás, amely a héber iratok görög változatát tartalmazza. Közismert, hogy néhány könyv tekintetében eltér a katolikus és a zsidó, protestáns ószövetségi kánon, ennek oka, hogy más hagyományokra néz vissza a két gyűjtemény. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a katolikusok is deuterokanonikus iratoknak nevezik a protestáns Bibliából hét könyvet (pl: Judit könyve, Makkabeusok könyve…). Meggyőző lehet azonban az az érv, miszerint maga az Úr Jézus hitelesítette az Ószövetséget. Beszédeiben gyakran idézett az iratokból.
Az Újszövetség tekintetében nincs kérdés az egyes felekezetek között. Ugyanaz a 27 könyv szerepel a katolikus és a protestáns Bibliában is. A kánont már a II. században kezdték rögzíteni. Oka a tévtanítások, a különböző iratok nagy száma volt. Ebben a folyamatban nagy szerep jutott az egyházatyáknak, akik azokat az iratokat tekintették ihletettnek, melyek történelmileg hitelesek voltak (apostoli szerzősség, I. századi keletkezés), másrészt a tanításában nem voltak ellentmondásosak. A kanonizáció folyamatából nem lehet kihagyni a Szentlélek munkáját sem. Hisszük, hogy ezeket az embereket Isten vezette a szerkesztés és válogatás munkájában. És ez a legfontosabb szempont. Gondoljunk csak bele, ha Isten üzenni akart az emberiség számára, akkor neki volt hatalma arra, hogy ezt az üzenetet maradéktalanul eljuttassa a címzettekhez. Ha Bibliát az emberi önkény és egyházi érdek szerkesztette, akkor megkérdőjeleződik magának Istennek a léte is.
Kéziratok, másolatok
A Szentírást eredetileg papirusz és pergamen tekercsekre írták. Az eredeti kéziratok sajnos megsemmisültek, csupán másolatok maradtak fenn. De ugyanígy maradtak fenn más ókori iratok, könyvek is (pl: Platon, vagy Tacitus könyvei), melyeket a tudomány és az irodalomtörténet hitelesnek tart.
Elgondolkodtató azonban a kéziratok nagy száma. Összevetve más iratokkal a Biblia könyveiről rendkívül sok korai másolat áll a rendelkezésünkre. Az Újszövetségi könyvek közül már 130-tól vannak másolataink. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Szentírás másoló milyen gondossággal végezték munkájukat. Ugyan vannak szövegvariánsaink, de az eltérések az egyes kéziratok között jelentéktelennek tekinthetők. Köszönhető annak, hogy a másolók tisztában voltak munkájuk felelősségével. Az elkészült oldalakat többször átolvasták, ellenőrizték, és ha tévedtek, akkor megsemmisítették azokat.
Összefoglalás
Ez a cikk csupán bevezető kívánt lenni a témával kapcsolatban. Ma már rengeteg könyv, honlap foglalkozik a Szentírás hitelességének kérdésével. Érdemes ezeknek utánajárni, elolvasni. Ne bizonytalanodjunk el, mikor újabb és újabb támadások érik a Bibliát, kapaszkodjunk bele kijelentéseibe, s bízzunk benne, hogy „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre…” (2Tim 3,16). A Szentírás ma is segít bennünket abban, hogy megtaláljuk életünk célját, értelmét, lelkünk üdvösségét. Olvassuk tehát hittel és alázattal, ahogyan Augustinus is tette, mikor meghallotta a szomszéd házból egy gyermek énekét: „Tolle, lege!”, „Vedd és olvasd!” Hogy mi történt vele ezután? Így ír erről önmaga: „Visszanyomtam könnyeim áradatát s felugrottam, mert semmi mást, égi parancsot láttam e jelben, hogy nyissam ki a Szentírást s olvassam el a szemembe ötlő legelső fejezetet. (…) Fölkaptam (a Szentírást), kinyitottam s egyetlen hang nélkül olvastam azt, amire tekintetem legelőször esett: “Nem tobzódásokban és részegeskedésekben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, - hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint” (Róm 13, 13). Nem akartam továbbolvasni. Nem is volt szükséges. Amint ugyanis a mondat vég mintha a biztos megnyugvás fénye árasztotta volna el szívemet, a kételkedésnek utolsó árnyéka is eloszlott belőlem. (…)"
Hajnal van. Mint mindig, ez a napszak már a gép előtt ülve talál. Odakinn még csíp a levegő, a nap első sugarai betűznek a redőny résein. Fázósan összehúzom magamon a köntös szárnyait, és végignézek az alvó kompánián. Apa feje a párna alatt, nem idegesítően, de horkol. Mégiscsak. Pedig ő számtalanszor tagadja, hogy dehogy, ez nem igaz. De mégis. Dani a lábainál az ágy végében kuporog, Marcipánt, a kis ölebét öleli, szájában még mindig ott a kék, csillagos cumi. Békésen szuszog. Mintha itt lenne a világon a legjobb helye, holott van külön szobája, ágyikója, de ő valamiért folyton köztünk találja magát, mintha mágnes vonzaná hozzánk. Tovább reppen a pillantásom, megnyugszik másodszülöttem bölcsője felett. Hason pihen, nyál csordogál apró szájacskájából. Képzeletben végigsimítom, eláraszt az iránta érzett szeretet.
Nem is olyan régen még álmodni sem mertem erről. Rendszeresen vezettem naplót, tini korom óta, és a számát sem tudom, hányszor írtam arról, nekem sosem lesz férjem, sosem lesz gyerekem. Isten mégis megfricskázta az elképzeléseimet, kicsinyhitűségemet és jól megszégyenített. Nesze neked, Szilvi, mégicsak LÉTEZEM, és én FELETTÉBB meg akarlak áldani! És meg is tette. Milyen jó, hogy minden így történt. Milyen szép is anyának és feleségnek lenni! Nem felhőtlen az élet, de a felhők felett mindig ott ragyog a nap! Áldott legyen érte az Úr neve!
Megindul az élet odakinn, autók zaját hallom, elsiető léptek zaja koppan. Felhúzom a redőnyt, szememet vakítja a hirtelen erős fény. Hunyorgok. Süt a nap, és én ÉLEK!
Az alábbi dicséretet dicséretet eddig azért nem tettem fel, mert én éneklem, és mert nem igazán jó minőségű, otthoni felvétel. De ma reggel erre indított a Szentlélek, így szeretettel kívánok minden kedves blogteresnek, barátnak, ismerősnek, testvérnek, rokonnak gyönyörű, áldott napot általa! Elnézést, ha rémes minden, a szándékot nézzétek! Meg azt, hogy Istennek énekeltem.
A minap a három és fél éves Dániel fiam megkérdezte, mit ünneplünk Húsvétkor. Néhány perccel a kérdés felvetése előtt engedtem ki a sarokból, mert újfent csintalanságot követett el, kikormolta a cserépkályhánkat, de úgy durván. /Zárójelben megjegyzem, még jó, hogy már egy hete nem gyújtottunk benne tüzet, így szerencsére nem égette meg magát./ Rákente a falra, szétkente a parkettán, és jól bele is hempergőzött. A látvány nem volt épp szívderítő, kijárt érte a büntetés. Jót állt magáért a sarokban.
Ám a kérdés kapóra jött, úgyis terveztem, hogy életében először szemléletesebben magyarázom el neki, mit is tett értünk Jézus, mint valaha kicsiny életében. Talán így majd megérti. Elmeséltem neki, hogy Jézus szereti az embereket. Nagyon-nagyon szereti. De az emberek sok-sok butaságot követtek el és követnek el most is. Ezért Isten meg kellett volna, hogy büntesse őket - vagyis az ő babanyelvén - sarokba kellett volna, hogy állítsa őket. Minden embernek a Sarokban lett volna a helye, hosszú-hosszú évezredeken keresztül, pontosabban örökké /de ez utóbbit nem mondtam neki, mert még nem érti az örökké fogalmát/. De Jézus, a mi drága Istenünk kitalált valami klasszat:
azt mondta, majd én beállok abba a Sarokba, és a Bűntetést magamra vállalom. Helyetted is, Miattad és Érted. Hogy nekünk soha többé ne kelljen szégyellnünk magunkat a buta dolgaink miatt. Elég csak bocsánatot kérnünk, és nem kell a sarokba állnunk. A Sarok a bűntetés helye, ahol ugye semelyik gyerek nem szeret álldogálni.
Megkérdeztem tőle, hogy megértette e, amit meséltem neki. Hosszan elgondolkodott, és így válaszolt:
- Oké, anyu. Értem. Akkor mostantól ne állíts a sarokba. Jézus már beállt oda helyettem!
Hajnal van. Istenre gondolok. Mennyi mindent köszönhetek Neki. Most nem akarok és nem tudok teologizálni, habár a szó eredeti jelentése "Istenről gondolkodni", inkább csak csöndben hálát adok. Iszom a reggeli kávémat, ébresztgetem a testem, az Úr pedig a Szellememet. Idén 14 éve lesz, hogy Hozzá tartozom. Jó ez így. Ez így van jól!
A ma reggel általam feltett videót úgy vélem, mindenkinek látnia kellene. Keresztyénnek és nem hívőnek egyaránt. Kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, azoknak akik foglalkoznak Istennel, és azoknak is, akik úgy gondolják, nem is létezik. Engem megrázott, de egyben el is gondolkodtatott, önvizsgálatra indított, vajon mindent megtettem/teszek e azért, hogy azok az emberek, akik körülöttem élnek - halljanak Jézusról?
Olvasgatom mások írásait, hozzászólásait. Megdöbbentő, mennyien tagadják Isten és a Sátán létezését. Ők a teljes és tökéletes ateisták, akiknek nem is tudom, mit kellene még hallaniuk, látniuk, vagy az életük során milyen mélységeket megtapasztalniuk, hogy megláthassák a nyilvánvalót. Csak imádkozni lehet értük, hogy a jég és kőszívükön üssön Isten rést, amin keresztül hitre juthatnak. Az eszköz, amivel Isten ezt el tudja náluk érni, ezer és millióféle lehet. Mindenkinél testre szabott, Isten az, aki jól tudja, mit lehet még tenni. De az Atya nem erőszakos Isten, senkire nem kényszeríti rá az akaratát, a döntés mindig a miénk.
Van egy másik kategória, amibe talán egy még veszélyesebb embercsoport tartozik. Ők az ún. hívők, akik hiszik ugyan, hogy létezik Isten, járnak is gyülekezetbe, templomba, próbálják megélni a hitüket a való életben is, de a Pokolról és a Sötétség Uráról szóló beszédeket bolondságnak tartják. Jó viccnek, amit az ember kreált, az emberi gonoszság, a romlottság. Ők beszélik poénkodásaik közepette, hogy a Pokol az egy jó hely, ahol legalább jó lesz a társaság, ha oda kerülnek. Nem gond. Az egyik reklámban a tévében egy Hell márkájú italt reklámoznak a csatornák. Nagy szarvú, ocsmány, vörös képű ördög mosolyog a doboz oldalán. Milyen vicces!
És van egy harmadik kategória is, azok a hívők, akik pontosan ismerik a Biblia ide vágó szakaszaiban leírtakat. Tudják, hogy a Pokol nagyon is valóságos hely, a bűntetésnek és szenvedésnek a helye, ahonnan nincs visszatérés, ahol már nem létezik kegyelem és nincs remény. Az örök kárhozat és bűnhődés helye, és amelynek egyedüli Ura maga a Gonosz, akit Sátánnak vagy Lucifernek, a Világosság Angylának neveznek. Ők nem nevetgélnek, nem mosolyognak össze, ha említést nyer a hely, vagy az odakerülés ténye. Ők nagyon is tisztában vannak a dolog végleges és borzasztó mivoltával. Felelősségük tudatában minden nap igyekeznek elmondani minden embertársuknak, hogy amíg él, és csak addig! - van REMÉNYSÉG! Az Élet Könyve, amely Jézusnál a mennyben található, nem mese, a Jelenések könyvében olvashatunk róla, és amelybe csak azok nevei szerepelnek, akik HISZNEK! Hirdetik, hogy Jézuson, és csakis Rajta keresztül lehet a mennybe jutni, a belé vetett hit által. Nem jó cselekedetek, piros pontok által, hanem KEGYELEM által. Isten irgalmából lehet a bűnöktől megszabadulni, ha kérjük, hogy bocsássa meg azokat Isten. És Ő hű és igaz, és megbocsát. Egyszer s mindenkorra.
Én vajon melyik kategóriába tartozom? És te, kedves olvasóm? Vajon jókat kuncogunk a forró lángokon, a tűz taván, a rettenetes elválasztottságon Istentől - ami a legborzasztóbb a pokolban való létben! -, vagy kétségbeesetten próbáljuk megmenteni a körülöttünk élő drága embereket? Ami engem illet, minden nap imádkozom, hogy adjon Isten elég erőt, lelkesedést, bátorságot, hogy készen álljak a válasszal, ha kérdeznek erről. Alkalmas és alkalmatlan időben. Kívánom, hogy senki ne viccelődjön ezek után a sötét oldallal. Mert ez inkább borzasztó és szomorú - mintsem nevetséges.
JÉZUS MONDJA:
"Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vígadozván:és vala egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról. De az ebek is eljövén, nyalják vala az ő sebeit. Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték az angyaloktól Ábrahám kebelébe. Meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az ő szemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltván, monda: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban. Monda pedig Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképen Lázár is az ő bajait. most pedig ez vígasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van úgy, hogy akik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek."
Véget ért a Húsvét. Krisztus Urunk feltámadt! Dicsőség és minden tisztelet Neki érte! Ám azzal, hogy ez a néhány nap eltelt, és a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba, vajon történt e valamilyen változás bennem? Vagy az ünnep tovaröppenésével az én hűségem és lelkesedésem is megkopik és elillan? Mi magyarok szeretünk ünnepelni. Szeretjük a Karácsonyt, mert az a Szeretet ünnepe. Szeretjük megajándékozni a családot, jókat enni, játszani, nevetni. Ezek szép és nagyon fontos dolgok. És aztán ott van a Húsvét is. Egy újabb lehetőség, hogy megtegyük a fent sorolt dolgokat. Vannak, akiknek a szíve ilyenkor - és csak ekkor - megtelik az ünnepkör keltette áhitattal, lenyűgözi őket a templom/gyülekezet szépsége, a pap szavai, a füstölő illata... de vajon meghallották e az Élő Isten Hangját? Vajon megérezték e az Ő csodálatos jelenlétét, és életreszóló változás történt az életükben abban a percben, vagy csupán egy kis érzelmi borzongást éltek át, és minden marad a régiben, mikor hétfőn vagy kedden felveszik az öltönyt vagy a kiskosztümöt és táskával a kezükben munkába indulnak?
Érintve voltak, de nem éltek a lehetőséggel. Kopogtattak a szívük ajtaján, de nem nyitották meg azt, hogy az Élet Ura bemehessen azon.
Mert tudom, mindenki tudja szerintem, micsoda divattá nőtte ki magát ezen a két ünnepen a templomba/gyülekezetbe járás. Félelmetes tömegek mozdulnak meg, hogy egy évben egyszer-kétszer tiszteletüket tegyék az Úr házában. Talán úgy gondolják, ezzel le is tudták a kötelességüket, melyet a társadalom, az emberek - netalán Isten vár el tőlük. Némelyek abban is bíznak titkon, talán így kapnak annyi piros pontot Istentől, hogy a mennybe azért bekerülhessenek majd. Mert azért ott van mindenünknek az agya egy kis elrejtett zugában a gondolat, hogy mi van, ha mégis van Isten és menyország? Akkor bizony jó volna a helyemet bebiztosítani.
Csakhogy Istennél nem így mennek a dolgok.
Soha nem fogunk tudni annyi jót tenni, annyi "piros pontot" szerezni nála, hogy elnyerjük a jóindulatát, kegyelmét, és a menny kapui megnyílhassanak előttünk. Az üdvösség - örök élet - nem cselekedetek által lehetséges! A szakadék köztem és Isten közt olyan mély és hatalmas, hogy NEM LEHETSÉGES AZ EGYIK OLDALRÓL A MÁSIKRA ÁTMENNI A KEGYELEM NÉLKÜL! A kegyelem pedig olyan, mint egy ajándék, amit csak EL KELL FOGADNI, és kész! El kell venni azt a drága ajándékot Jézustól, amit a kereszthalálával nekünk készített. Ezt jelenti a kereszt! Ezért halt meg ott. Értem. Érted. Értünk. Az egész emberiségért. Nem kell jó pontokat szerezni nála, és egész életünkben vezekelni a bűneinkért, hogy majd talán egyszer megbocsát. Nem! Az Atya EGYSZER S MINDENKORRA megbocsátott nekünk a keresztáldozattal, a Fia drága vére volt a váltság értünk. Csakis Őmiatta, Őérte enged be minket a menny kapuján - és ez ELÉG!
Persze a hit halott cselekedetek nélkül, így hiába valljuk, hogy hisszük, hogy van Isten, ha nem tesszük valóságosan, amit kér tőlünk. Ha nem éljük meg a keresztény életünket, szeretetünket, nem látják rajtunk az Úr felé és embertársaink felé, akkor vétkezünk Isten ellen, hiszen Jézus nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem hogy betöltse. /pl. a tízparancsolat/
Húsvét elmúltával - mikor is Krisztus FELTÁMADT - vajon feltámadt e az én szívemben is? Vagy még mindig csak egy kisbaba, akit Karácsony táján ünnepeltünk? Vagy még mindig a kereszten szenvedő Krisztus? Vagy a harmadik kategória: bizonnyal feltámadott Úr és Király? Ami engem illet, imádkozom, hogy mindig így lássam Jézust. Úrnak és Királynak, aki feltámadt a halálból, ami a hitem alapja. Hiszen ha nincs feltámadás, nincs örök élet, és nincs a bűnökből való szabadulás sem. Semmi sincs. De a sír üres! Hallelujah! Ezért hálát adhatok a menny és Föld Urának minden napon!
Kívánom először magamnak, aztán minden kedves olvasómnak, hogy a mustármagnyi hitünk növekedjék, növelje azt az Úr, hűségünk legyen szilárd Felé, álljon az erős Kősziklán, Krisztuson a hitünk, hogy semmilyen szél, orkán, vihar azt meg ne tudja ingatni az ünnep múltával sem. Adjon Isten mindenkinek békességet, kegyelmet, szeretetet és a Szent Szellemben való örömet az év minden napjára!
Mindegy, hány év fog eltelni az életemből, míg ezen a Földön élek, soha nem lehetek elég hálás azokért a napokért. A vacsoráért, melyen utoljára ült a tanítványai körében az asztal körül és törte meg a kenyeret és fogyasztották a bort. Sokan nem is tudják igazán, mi a valódi jelentősége ennek az eseménynek. Nem csupán a közösség egymással, a szeretett embertársakkal, az Úrral, hanem hogy EMLÉKEZZÜNK. Majd egyszer... 2009 év elmúltával is. Hiszen a KENYÉR, amely ezen az estén megtöretett, jelkép csupán, jelképe annak a drága Testnek, amely a golgotai kereszten töretett meg értünk és miattunk. És a POHÁR? Bizony az Úr Jézus kiontott vérére mutat, mely szintén ÉRTÜNK ÉS MIATTUNK folyt ki, és amelyben van a bűnbocsánatunk, a gyógyulásunk, a szabadulásunk váltsága. Jézus kereszthalála által rátaposott az "ősi kígyó", a Sátán fejére is, így legyőzte őt, minket végleg és örökérvényűen megszabadítva a karmai közül, hogy szabad bejárásunk lehessen Hozzá, a "kárpit" mögé, az Ő jelenlétébe, szabadságába, örömébe, szeretetébe. Nincs többé ítélet, vádlás, kárhoztatás a fejünk felett, mert Jézus teljesen és tökéletesen megtisztított minket MINDEN bűnünktől, magányossá lett, hogy mi le legyünk többé magányosak, beteggé, hogy ne legyünk többé betegek, fájdalmak közt volt, hogy a mi fájdalmainkat is vállaira vehesse. Mert NAGYON-NAGYON SZERETETT MINKET.
Engem. Hmm. Engem?! Gondolt rám ott és akkor...? Milyen csodálatos tudás! Bizony, a MINDENHATÓ a markaiba vésett, gondot visel rólam, és jól ismert már akkor is, sőt már a világ kezdetén tudta és eltervezte az érkezésemet. És a kereszten ezért nem mondta azt, holott megtehette volna - hiszen 100% Isten is volt, nem csupán 100% ember! - hogy "Na, elég legyen, leszállok innen." Ha leszállt volna a keresztről, akkor mi még mindig el lennénk választva Isten szeretetétől, jóságától - a bűneink miatt. És a Sátán még mindig packázhatna velem, és nem lenne láncra verve, mint most. Dicsőség legyen ezért Istennek! Hallelujah!
A minap valaki állította, hogy az ó,-és újszövetség nem függ össze sem tartalmilag, sem időben, sem semmilyen módon nem képez egységet egymással. Nem győzném, ha az összes kapcsolódási pontot fel kellene ma vagy holnap, vagy az egész héten sorolnom. De lehet, hogy több hónap is kevés lenne, ha hitelesen szeretném összevetni a két könyvet. Ezt nálamnál sokkal bölcsebb, a Bibliát jobban ismerő, türelmesebb emberek már megtették helyettem, de persze én magam is sokat olvasom Isten Igéjét, hogy meggyőződhessek annak hiteles mivoltáról. Most, hogy a Húsvét a küszöbön áll, és én alig várom, hogy vasárnap legyen, és ismét az Úr házában lehessek, fejet és térdet hajtva a Legnagyobbnak, egy apró, de annál fontosabb bizonyítékát szeretném adni annak, hogy mennyire is illenek egymáshoz a Szentírás könyvei. Mondhatjuk úgy is, hogy ha az ószövetség a zár, akkor az új a kulcs. Egyik a másik nélkül nem ér semmit, és nem érthető. És természetesen a Szentlélek is szükséges a teljes Írás megértéséhez, ezért van az, hogy a nagytudású teológiával foglalkozó /de Istenben igazán nem hívő/ emberek csupán a fejüket képesek növeszteni a tudással, az ismerettel, de a szívük örökké távol marad Istentől, és a valódi mondanivalót soha nem fejthetik meg.
Ézsaiás próféta az ószövetségi idők nagy prófétája volt, Krisztus születése előtt sok évszázaddal élt és hirdette az Úr szavát. Most az ő könyvéből szeretnék idézni, melyben a Megváltó szenvedéseiről beszél, emlékezve Jézus szenvedéseire és megköszönve, amit értem tett ott, akkor, a Golgotán:
"Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázatja kívánatos. Útált, és az emberektől elhagyatott volt, fájdalmak férfia, betegségek ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő utára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt, és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által, hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokaknak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott." Ézsaiás 53: 2-12
A minap valaki állította, hogy az ó,-és újszövetség nem függ össze sem tartalmilag, sem időben, sem semmilyen módon nem képez egységet egymással. Nem győzném, ha az összes kapcsolódási pontot fel kellene ma vagy holnap, vagy az egész héten sorolnom. De lehet, hogy több hónap is kevés lenne, ha hitelesen szeretném összevetni a két könyvet. Ezt nálamnál sokkal bölcsebb, a Bibliát jobban ismerő, türelmesebb emberek már megtették helyettem, de persze én magam is sokat olvasom Isten Igéjét, hogy meggyőződhessek annak hiteles mivoltáról. Most, hogy a Húsvét a küszöbön áll, és én alig várom, hogy vasárnap legyen, és ismét az Úr házában lehessek, fejet és térdet hajtva a Legnagyobbnak, egy apró, de annál fontosabb bizonyítékát szeretném adni annak, hogy mennyire is illenek egymáshoz a Szentírás könyvei. Mondhatjuk úgy is, hogy ha az ószövetség a zár, akkor az új a kulcs. Egyik a másik nélkül nem ér semmit, és nem érthető. És természetesen a Szentlélek is szükséges a teljes Írás megértéséhez, ezért van az, hogy a nagytudású teológiával foglalkozó /de Istenben igazán nem hívő/ emberek csupán a fejüket képesek növeszteni a tudással, az ismerettel, de a szívük örökké távol marad Istentől, és a valódi mondanivalót soha nem fejthetik meg.
Ézsaiás próféta az ószövetségi idők nagy prófétája volt, Krisztus születése előtt sok évszázaddal élt és hirdette az Úr szavát. Most az ő könyvéből szeretnék idézni, melyben a Megváltó szenvedéseiről beszél, emlékezve Jézus szenvedéseire és megköszönve, amit értem tett ott, akkor, a Golgotán:
"Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázatja kívánatos. Útált, és az emberektől elhagyatott volt, fájdalmak férfia, betegségek ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő utára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt, és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által, hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokaknak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott." Ézsaiás 53: 2-12
A minap valaki állította, hogy az ó,-és újszövetség nem függ össze sem tartalmilag, sem időben, sem semmilyen módon nem képez egységet egymással. Nem győzném, ha az összes kapcsolódási pontot fel kellene ma vagy holnap, vagy az egész héten sorolnom. De lehet, hogy több hónap is kevés lenne, ha hitelesen szeretném összevetni a két könyvet. Ezt nálamnál sokkal bölcsebb, a Bibliát jobban ismerő, türelmesebb emberek már megtették helyettem, de persze én magam is sokat olvasom Isten Igéjét, hogy meggyőződhessek annak hiteles mivoltáról. Most, hogy a Húsvét a küszöbön áll, és én alig várom, hogy vasárnap legyen, és ismét az Úr házában lehessek, fejet és térdet hajtva a Legnagyobbnak, egy apró, de annál fontosabb bizonyítékát szeretném adni annak, hogy mennyire is illenek egymáshoz a Szentírás könyvei. Mondhatjuk úgy is, hogy ha az ószövetség a zár, akkor az új a kulcs. Egyik a másik nélkül nem ér semmit, és nem érthető. És természetesen a Szentlélek is szükséges a teljes Írás megértéséhez, ezért van az, hogy a nagytudású teológiával foglalkozó /de Istenben igazán nem hívő/ emberek csupán a fejüket képesek növeszteni a tudással, az ismerettel, de a szívük örökké távol marad Istentől, és a valódi mondanivalót soha nem fejthetik meg.
Ézsaiás próféta az ószövetségi idők nagy prófétája volt, Krisztus születése előtt sok évszázaddal élt és hirdette az Úr szavát. Most az ő könyvéből szeretnék idézni, melyben a Megváltó szenvedéseiről beszél, emlékezve Jézus szenvedéseire és megköszönve, amit értem tett ott, akkor, a Golgotán:
"Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázatja kívánatos. Útált, és az emberektől elhagyatott volt, fájdalmak férfia, betegségek ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő utára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt, és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által, hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokaknak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott." Ézsaiás 53: 2-12
Ha egy nagy városba híres ember érkezik, az mindig vonzza a tömegeket, nagy sereg lesi, ünnepli a hírességeket, elnököket, uralkodókat, királyokat. Barack Obama elnöki beiktatására például közel két millió ember volt kíváncsi. Ha elterjed a híre, hogy a pápa valahol tiszteletét teszi, szintén százezrek kíváncsiak rá, szeretnének a közelébe kerülni, vagy csak egy pillantást vetni rá.
A világ legfontosabb személyének érkezését azonban nem övezte ekkora tiszteletadás. Holott a Szentírásban azt olvashatjuk, hogy Ő a Királyok Királya és Uraknak Ura. Igaz, sokaság itt is volt, de ugyanaz a tömeg nem sokkal később már azt kiáltja a "Hozsánna Dávid fiának!" helyett, hogy "feszítsd meg!". És habár Ő volt minden idők leghatalmasabb uralkodója, aki Jeruzsálemben, vagy a Föld bármely országában megérkezhetett vagy valaha is érkezhetne, mégsem királyi pompával fogadták. Nem drága limousine-on érkezett, csak egy egyszerű szamárcsikó hátán. Nem volt tüzijáték vagy légiparádé, csupán pálmaágakat lengettek az út mentén állók. A ruhája sem királyhoz méltó volt, csak egy egyszerű gyolcs. Mégis ez volt minden idők legfontosabb bevonulása. Nem mintha azelőtt Jézus nem járt volna Jeruzsálemben. Természetesen rendszeresen járt oda, életében sokszor tiszteletét tette ott, ám az utolsó jeruzsálemi látogatása már nagyobb jelentőséggel bírt. Ezért is emeli ki ennyire a Biblia, ezért is annyira fontos nekünk, hívők számára ez az esemény. Jézus most más miatt érkezett a városba. Öt nap van még hátra a kereszthaláláig. Pontosan tudja, hogy mi fog vele történni, minek kell meglennie, hogy a világ bűneit Isten megbocsáthassa. Nem véletlen, hogy szamárcsikó hátán érkezik. A zsidóknál szokás volt, hogy a bírák szamárháton utaztak, jelezve ezzel, hogy ők hadat nem viselnek, hanem a békesség hordozói. Tehát a szamár hátán ülő Jézus jelezni szerette volna, hogy Ő most mint Bíró vonult be, de a legigazabb Bíró, aki csak létezhetett a világon. Úgy is érkezett, mint Bárány, Isten Báránya, a tökéletes, szeplőtlen, bűntelen áldozati bárány, aki feláldoztatik a világ bűneiért. Az ószövetségi időkben Isten a bűnt úgy bocsátotta meg, hogy minden évben egyszer az emberek a főpap számára hibátlan, egészséges, tiszta állatot vittek, aki a nép nevében - vérontással - feláldozta azokat, vérüket pedig az oltárra hintette. Ha Isten elfogadta az áldozatot, akkor az oltárról tűz csapott fel, és felszárította a vért, jelezve, hogy megbocsáttattak a bűnök.
Ám Jézus eljövetelével erre többé nincs szükség, hiszen Ő, mint maga a Bárány, a nagy és ártatlan áldozat, önmaga vállalta ezt a szerepet, hogy nekünk békességünk lehessen az Atyával. Hogy bármikor mehessünk Elé és közösségünk lehessen újra Vele, hiszen míg a bűn elválasztott Tőle, ezt nem tehettük meg szabadon. Azért újra, hiszen az Édenkertben Ádám és Éva még szemtől-szemben láthatta Istent, vele lehetett éjjel és nappal, hallhatta a hangját, érezhette jelenlétét. Ám a bűnbeeséssel mindez megszakadt, és csak a kereszten állt helyre ez a kapcsolat.
A bírákkal kapcsolatban lenne még egy gondolatom, miszerint amíg a bírák nem csak Jézus korában, most is így van, szerettek és szeretnek büszkélkedni, addig Krisztus szelíd és alázatos maradt. Egy bíró szereti az embert a törvénnyel jól kupán csapni, de Jézus azt tanította, hogy "tartsd oda a másik orcádat is!", ha megütnek. Nem hogy soha nem üti-veri az embert, hanem örök időkig a karjában tartja és vigyázza.
A zsidók nagy többsége, és később az egész emberiségre is vonatkozik, amit mondok, nem ismerték fel a meglátogatásuk napját. Sem fizikai sem lelki értelemben. Vártak ők egy királyra, egy messiásra, egy olyan királyra, akinek kard lesz a kezében, aki a kard egy suhintásával legyőzi az "óriást", akár Dávid egykoron Góliátot - hiszen Dávid fiát várták, és Ő valóban az is volt! . De nem azt kapták, akit elképzeltek maguknak. Kard helyett szeretetet hozott, önfeláldozást és békességet. Lelki kardja mindössze az Ige volt, ami viszont a vesék és szívek vizsgálója. Vártak ők egy királyt, aki majd megmenti őket a római elnyomás alól, és nem vették észre, hogy a leginkább nem az elnyomás miatt vannak rabságban, hanem saját bűneik miatt. Isten Kezét keresték és nem az Arcát. A saját kívánságaik és érdekeik kielégítésére és érvényesítésére kívánták Krisztust, de az nem tetszett nekik, hogy Isten szuverén, Ő a VAGYOK, akinek saját akarata van minden ember életére nézve. Úgy képzelték, majd bevonul a királyuk, megkoronázzák, és uralkodni fog az Ő királyságában. De Jézus még ma sem jött el az Ő országába. Ennek még meg kell lennie, mikor visszatér másodszor mint Úr és Király a Földre. Első ittlétének az engesztelés, a másodiknak azonban teljesen más lesz a célja. Ítéletet fog hozni élők és holtak felett. Ekkor már úgy fog eljönni, mint Úr és Király, aki elfoglalja az Őt megillető királyi széket, bevonul az Ő királyságába, és uralkodni is fog.
Manapság is sokan gondolják úgy, hogy Isten azért kell, hogy megadja, amire szükségünk van. Ha betegek vagyunk, gyógyulást, ha anyagi gondok vesznek körül, akkor pénzt, ha szomorúak vagyunk, örömet...stb. a VALAMIT akarjuk ahelyett, hogy a VALAKIT, a SZEMÉLYT kívánnánk, aki Ő maga. És aki ráadásként minden mást meg képes adni, ha Őbenne gyönyörködünk, ha Őt keressük először. Sokan csalódnak ezért Istenben. Mert nem azt kapták, amit vártak. Akárcsak Virágvasárnapkor Jeruzsálemben az emberek. Ezért skandálták öt nappal később Húsvétkor oly nagy meggyőződéssel, hogy "Feszítsd meg!". Hiszen nem az történt, amit ők elképzeltek. Már nem is volt olyan szimpatikus ez a Jézus, mint azelőtt. A rómaiak még mindig itt vannak a nyakukon, nem lett jobb az életük sem anyagi sem semmilyen formában, mióta itt van ez az ember... ígyhát vesszen. Természetesen mindez nem történhetett volna meg, ha az Atya erre engedélyt nem ad odafentről. Mégis elgondolkodtató.
Egyszer azt kiáltjuk: "Hozsánna a magasságban a Dávid Fiának!" "Áldott aki jön az Úr nevében!". Aztán a lelkesedésünk olyanná válik, mint a reggeli harmat. Felnyalja a reggeli nap első sugara. Nem sokára már mi is a tömegben találjuk magunkat, akik követeljük, hogy veszítsék el Őt.
Még szerencse, hogy Isten nem így bánik velünk. Ő hűséges hozzánk akkor is, mikor mi időről-időre hűtlenek leszünk hozzá. És mindig megbocsát, ha hozzáfordulunk a bűneinkkel. Ilyen nagyszerű a mi Istenünk. Nem kéri, hogy pálmaágakat lengessünk vagy tüzijátékkal ünnepeljük Őt, elég neki, ha látja a szívünkben az Érte égő szeretetünket. Megelégszik azzal, ha jól bánunk embertársainkkal és tiszteljük, szeretjük őket is. Ha elmondjuk mindenkinek, hogy Ő él, létezik, hogy nem maradt a sírban, hanem feltámadt harmadnapon.
Közeledik a péntek, mikor is Krisztus a Golgotára ment helyettem. Én ezekkel a gondolatokkal ünnepelem Őt. És köszönöm Neki, hogy minden úgy történt, ahogy.
Szülés utáni - mindenafejetetejéreálltbennem - hangulatban szenvedek. Elhatároztam, hogy legalább képzeletben összeszedem, mi minden esne most jól a lelkemnek, mivel is kényeztethetném magam, ha rámszakadna a bank, betörhetnék az O.T.P.-be és felmarkolhatnék egy zsák pénzt, vagy hirtelen elhalálozott amerikai nagynéném váratlan örökségével kopogtatna a pénzespostás... Most aztán nem fogok fukarkodni az ötletekkel. Mert - megérdemlem!
1. Rábökni a térképre - világtérképre természetesen -, és usgyi valami eszméletlenül egzotikus és tiszta, érintetlen szigetecskére. /Tegyük fel, hogy nem épp akkor csap le ott a cunami vagy tájun.../
Mondjuk ide:
2. Két izmos férfiember legyezzen az árnyékban lapulevelekkel, miközben én a koktélomat kortyolgatom.
3. Teljes kiszolgálás és ellátás - le a mosogatással, főzéssel, mosással!
4. A fenti masszázs pedig - még soha nem próbáltam! -, álmaim netovábbja lenne!
5. Két hétig egyfolytában aludni! Mindegy, hol, csak nagyon-nagyon kényelmes legyen, ne zavarjon a kutya se!
6. No telefon!
7. Sok-sok könyvet vennék, és miután jól kipihentem magam, annyit olvasnék, amennyit nem szégyellnék. Istenem, az idejét sem tudom, mikor tudtam leülni, hogy elolvassak valamit!
8. Kiülnék a partra, egy szikla tetejére, és csak bámulnám a vizet, hallgatnám a tenger morajlását, a sziklákhoz csapódó hullámok hangját.
9. Torkom szakadtából ordítanék egy jólesőt a hegytetőn, míg a tüdőm bírja.
Február 16-án megszületett Barnuskánk, a második gyermekünk. Telve van a szívünk hálával és örömmel, hogy minden rendben zajlott a körülményekhez képest. Készítettem egy kis klipet róla, hogy nektek is bemutathassam családunk új tagját. Ezeken a képeken még nagyon csöppnyi volt, mindössze két kiló, hiszen a fotók öt napos korában készültek, és 34 hétre született. Fogadjátok szeretettel!
Tegnap este fürdés előtt méredzkedtünk, és hála Istennek, már három kiló a drágánk /tegnap volt 1 hónapos/, ki van kerekedve, jókedvű, huncut, és imádja a hasát. Egyre gyönyörűbb. Nem győzünk betelni vele. De ahogy az lenni szokott, pont most romlott el a fényképezőnk, így friss fotókkal egyelőre nem szolgálhatok sajnos. Érjétek be egy elfogult édesanya áradozásával, és higgyetek vakon nekem!
Ugyancsak tegnap voltunk harmadszor csavarogni Barnussal, ebben a hol hószállingózós, hol napsütéses, szeles időben, de annyira élveztem! Alig vártam, hogy a babakocsiba tehessem, és irány ki a szabadba vele. Úgy érzem, végre újra ÉLEK, ahogy nagyokat harapok a friss, üde, tavaszi levegőből. Már el is felejtettem, milyen szép a világ körülöttem, annyira bezárkóztam az utóbbi hónapokban. Főleg a kórházi időszak alatt, de előtte is. Csodálatos érzés.
Ma reggel arra ébredtem, hogy dadogok. Nehezen tudom kimondani, amit szeretnék. Elég ijesztő állapot. Hogy őszinte legyek, halálra rémültem. Utoljára évekkel ezelőtt egy rémes gyógyszer mellékhatásaként volt részem ilyesmiben, most azonban semmit nem szedek, kivéve a vérnyomáscsökkentőt, és már azt is csak igen alacsony dózisban. Arra a megállapításra jutottam anyuval egyetértésben, hogy ennyire ki vannak az idegeim. Nem is gondoltam volna. Ám ha jobban belegondolok abba, ami velem történt, nincs is mit ezen csodálkozni. Utórezgések egy földrengés után is vannak, vagy legalábbis várhatóak. Az emberi lélek pedig igen törékeny, érzékeny műszer. Még a legkisebb rezdülésekre is reagál.
Hajnali 4 óra 30. : homályosan érzékelem, hogy ébredni kéne, ilyenkor még szabad a zuhany. A szomszéd ágyak felől hangos horkolás borzolja az idegeimet, lassan az ágy szélére csusszanok, hogy ne csapjak zajt. Az éjjeliszekrényem mégis nyikorogva nyílik, kimarkolom belőle a vécépapírt, tusfürdőt, fésűt és a sampont. Köntösbe bújok, és elslattyogok a folyosó végén levő zuhanyzó helyiségbe. Hideg a víz, várnom kell, hogy a testem hozzászokjon - amihez soha nem lehet egyébként hozzászokni -, majd lassan tisztára varázsolom magam. A hajmosás a legnagyobb tortúra minden reggelen, és persze a nagy pocakomat érő jeges vízsugár sem kellemes, féltem a kicsinyemet. Végre dideregve elzárhatom a csapot, kezd oszlani az álmosság, a reggeli köd az agyamban. Mire visszaérek a szobámba, egészen frissnek érzem magam. Felkapom a Bibliámat és az mp3-at, és kisétálok a folyosóra. Szeretek kora reggel kiülni, alig van forgalom, magam lehetek a gondolataimmal. Padot fogok. Felhelyezem a fülhallgatót, minden reggel ugyanazt hallgatom. Dicséreteket. Kavarognak bennem a gondolatok. Nem bírok imádságban áttörni, képtelen vagyok megfogalmazni a lelkemben össze-vissza cikázó érzéseket, kéréseket Isten felé. "Ez már az ötödik hét!" - sikoltja folyton bennem egy hang. "És annyira félek! Istenem, ezt senki sem érti meg, senki nem képes átérezni. TE...???!" "Mikor lesz ennek vége? Mi lesz ennek a vége? Vajon életben marad a kisfiam? Vajon otthon Danikám megvígasztalódott? Hiszen este is sírva váltunk el a telefon beszélgetés végén. ...Istenem! Nem bírom azt a fájdalmat elviselni, amit apu miatt érzek! Adj erőt...! Nem sírhatok, mert ártok vele a kicsinek, és beindulhat a szülés... ki tudja, mennyi időt kell még itt töltenem. ...Istenem, szólj hozzám! Ma reggel úgy érzem, haragszom Rád. Nem értem, miért engeded meg ezeket a dolgokat az életemben. Mire jó ez az egész?! Legalább ne hallgatnál! Mondj végre valamit! Szólj hozzám, magyarázd meg, miért...! " - felnyitom a Szentírást, kétségbeesetten keresem a válaszokat a kérdéseimre, de a válasz, amit keresek már itt lüktet bennem, csak nem akarok róla tudomást venni. Valami mást szeretnék hallani. Valami sokkal bonyolultabb, "szellemibb" üzenetet várnék az Atyától. Ám Ő csak annyit képes hajtogatni, hogy közelebb akar vonni Magához. Így legalább le tudok csendesedni és képes vagyok csak Rá figyelni. Bevallom, nem tetszik a dolog. Lázadozom. Úgy érzem, hogy Isten engem, a törékeny cserépedényt, nem csupán egy kemencébe tett be kiégetni, hanem egy kohóba. Időnként olyan érzés ebben a kohóban égni és érni, mintha elevenen elégnék, az agyaggal együtt a lelkem és szívem is kisül, odalesz.
A folyosón lassan megindul az élet, egy-két nővérke siet el mellettem, értetlenül nézik a könnyeim, amik végigfolynak az arcomon. Nyilván nem értik. Még a saját férjem sem érti. Senki sem. Miért is nehéz annyira. Miért érzem azt, miután a kisfiam megszületik, hogy az "Azkabani-fogság" lassan a végéhez közeledik, letelik, de mégsem szabadulhatok sohasem. A "dementorok" pedig a saját félelmeim, egy láthatatlan cellába zárnak. És hogy mitől félek? Még talán megfogalmazni sem tudnám. Ezer apró és nagyobb dologtól. Vajon a kis apróságom vett e levegőt az éjjel? Evett e, vagy megint azt a rettenetes csövet erőltették le a gyomrába? Kihoztam Barnuskát, végre velem alszik, de vajon lesz e elég tejem? Vajon eleget adtam e neki enni? Vajon minden rendben van vele? Lát és hall rendesen? És ha hazavihetjük - és egyáltalán mikor?! -, vajon mit kell másképp csinálnom vele, hiszen annyira apró még?...és sorolhatnám még tovább, akár holnap reggelig.
Nem, nem értheti ezt meg senki, legfeljebb azok az édesanyák, akik hasonló kálvárián mennek keresztül az anyaságuk kezdetén. És vannak nálamnál sokkal rettenetesebb dolgokat átélt szülők is, hiszen a mi történetünk happy-end-del végződött. Én mégis így éltem - élem - meg mindazt, ami velem történt. És ma reggel akadozik a beszédem. De majd ez is el fog csitulni, múlni, tudom. Ahogy szép lassan ráébredek, hogy minden rendben van, hogy már nem kell azok miatt a dolgok miatt rettegnem, aggódnom, amik miatt odabenn összeszorult a szívem. Ahogy belepillantok Barnabás kiságyába, és gyönyörködöm rózsás pofikájában, kerekedő vonásaiban, az arcán átsuhanó múlékony mosolyában, lassan felsóhajt bennem valami. Vége! Itthon vagyunk, gyönyörű kisfiam!
Istennel is lezajlott a nagy "mérkőzés", és megint Ő nyert. Megnyerte a szívem, és újra megtelt a bensőm hálával Felé. Hiszen minden kételyem, kérdésem, lázadásom ellenére Velünk volt, és minden rendben történt, fogta a kezem és egészséges gyermekkel ajándékozott meg bennünket. Szégyellem és sajnálom azokat a napokat, heteket, amikor a hitetlenségem győzedelmeskedett, és utat engedtem a keserűségnek. De ez már a múltté. Most más feladatokkal kell megbírkóznom, amelyek nem kevésbé aggodalomkeltők, és amelyek úgy 18-20 éven keresztül folyamatosan jelen lesznek az életemben. Mégis úgy érzem, hogy most fel tudok nézni. Megedződött a hitem abban a bizonyos kohóban. Hát ezért történt minden úgy, ahogy. Mert nagyobb és komolyabb feladatok fognak következni az életemben, amikre e nélkül a néhány hét nélkül nem lennék képes.
Sokáig nem adtam hírt magam felől. Nagyon egyszerű oka volt - hét héttel ezelőtt kórházba kerültem terhességi toxémiával. Nehezen viseltem, többször is terveztem, hogy legalább papírra vetem az érzéseimet, gondolataimat a hosszú kórházi tartózkodás alatt, de valahogy mindig, mikor odáig jutottam, hogy írjak, valami visszatartott. Talán nem akartam panaszkodni, talán úgy éreztem, hogy mindaz, ami bennem zajlik, nem tartozik másra, csak Istenre és rám, így nem tettem. De annyit őszintén bevallok, hogy életem legnehezebb időszaka van mögöttem, és hálás vagyok az Atyának, hogy túl vagyok rajta.
Az egekben szárnyalt a vérnyomásom - pedig marékszámra nyomták belém a vérnyomáscsökkentőket, mindenféle bogyókat. A legijesztőbb az volt, hogy meg sem éreztem, hogy 200 a vérnyomásom, még egy kis fejfájásom sem volt. Így utólag valóban jobb is, hogy klinikai körülmények közt voltam, mert bármikor agyvérzést kaphattam volna én is meg a baba is, vagy bármi más szörnyűséget. De szerencsére nem történt semmi gond, mindössze annyi, hogy 34 hetesen a terhességemet be kellett fejezni, így a kisfiúnk, Barnabás 2009. Február 16-án 12 óra 7 perckor császármetszéssel megszületett. Mivel már előtte két héttel kapott tüdőérlelő injekciókat, így szerencsére az első perctől önállóan lélegzik, eszik, iszik, jól érzi magát, így 10 nappal a születése után már haza is jöhettünk. 2050 g-mal és 44 centivel született, most pedig már 2210 gramm, pedig az első héten visszaesett a súlya 1890 g-ra. Nagyon jó étvágyú, habár sajnos nekem nincs elég tejem. Ez egy kicsit elszomorít, de tudom, hogy ahogy Danikám is felnőtt - hasonlóan kevés volt vele is a tejcim - a tápszer mellett, úgy Barnuskánk is rendben lesz.
Az egyik legnehezebb dolog mindezek mellett az volt, hogy Dani babám nagyon nehezen viselte a tőlem való távollétet. Rettenetes volt minden nap úgy letenni a telefont, hogy sírva kérdezte, mikor jövök már haza hozzá... Tudom, hogy ezen minden többgyermekes édesanya átmegy, mégis rettenetesen fájdalmas volt. Alig vártam, hogy hazaérve magamhoz ölelhessem.
Most már itthon vagyunk, velünk van édesanyám, aki rengeteget segít, és nem csak a házimunkában. Lelkileg is nagy támaszom, habár mindketten őrlődünk az apu halála miatt érzett fájdalom és Barnus születése feletti öröm között. Időnként egyik, máskor a másik érzés győzedelmeskedik bennünk. Főleg az volt fájdalmas mindkettőnk számára, hogy a kórházban mindenkihez jöttek szülők, apukák, nagypapák látogatóba... Nekem be kellett mennem látogatáskor a kórterembe, hogy ne lássák a könnyeimet. Rettenetesen boldog lenne, ha élne és látná most az unokáját...
Köszönöm szépen a sok bátorítást, lelki és fizikális segítséget, amit kaptam barátoktól, gyülekezeti testvéreimtől, családtagjaimtól. Soha nem fogom elfelejteni, és nagyon nagyra értékelem.
Az alábbi igeverset kaptam Istentől igéretképpen - mikor még a kicsi a pocakomban volt:
"és minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége."
Ézsaiás 54:13
Ebbe az ígéretbe kapaszkodtunk a férjemmel minden nap, a szülés előtti rettegés időszakában. Tudtuk, hogy Isten amit megígér, azt betartja, mert Ő szavatartó, hűséges Isten, így a bizalmunkat belé vetettük. Olyan csodálatos orvosokat vezetett hozzánk a szülésre is, hogy csak áldhatjuk érte Őt. Pedig nem volt választott orvosunk, mégis olyan bánásmódban volt részünk a debreceni klinikán, hogy olyan érzésünk volt végig, mintha külön fizettünk volna valakinek. A csecsemős nővérek, orvosok tekintetében is csak ugyanezt mondhatjuk el. Természetesen nem szeretnénk megfeledkezni ez úton is megköszönni Aranyosi doktor úrnak a szakértelmét, figyelmét, jóságát, kedvességét, törődését felénk, valamint a koraszülött osztály minden dolgozójának, akik nem csak a szaktudásukkal hengereltek le, de csodálatos törődésükkel is -a kisbabánk felé. Nem is tudok erről többet mondani...
Szóval jó az Úr! Kegyelmes, gyógyító Isten, aki pontosan tudta az időzítést, a módot, hogyan kell megszületni a kicsikénknek, minden rémhírrel ellentétben - teljesen egészségesen! Soha egy percre sem volt előttünk kétséges, hogy Isten kezében biztonságba vagyunk - mindössze a Sátán próbált ijesztgetni minket az elkeserítő körülményeken, híreken keresztül. Tudtuk és gyakoroltuk is azt az igeverset, hogy "ne a láthatókra nézzünk", hanem a "láthatatlanokra". Dicsőség még egyszer érte - a Mindenható Istennek!
Milyen egyszerű, de mégis csodálatos teremtmények vagyunk mi emberek. Úgy éhezzük a napmeleget, mint a kisvirágok a réten. Ha a jótékony, simogató fénysugár az arcunkat éri, máris könnyebben megy a munka, a mosoly, a mindennapok rutinja. Mintha egy láthatatlan katalizátor feltöltötte volna az örömtankunkat. Én is így voltam ezzel tegnap. És ez elgondolkodtatott.
Számomra Isten olyan, mint az égen a ragyogó nap. Ha nem sütne az életem egén, nem lenne semminek értelme, nem tudnék létezni, előbb-utóbb elsorvadnék. De nem csak fényt, hanem melegséget is képes adni, annyi szeretetet, amennyit felhasználni egyedül nem is lennék képes, sőt kényszert érzek, hogy tovább adjam mások felé. Olyan ereje van a melegének, hogy a szívemben a jéghegyek olvadoznak, azok is, amelyeket eddig soha senki nem is ismert, vagy olvasztani emberi erő nem tudta volna. Fényének ereje pedig olyan erős, hogy a legsötétebb éjszakában sem félek, mert tudom, hogy velem van, és fogja a kezem.
Sokan azt gondolják, hogy Istent a gyávák és gyengék találták ki saját maguk megnyugtatása céljából. Hogy nincs is Isten. Még többen kérdezik olykor: Hol van Isten? Erre van egy klassz válasz, amit nem én, hanem egy nagyon híres prédikátor előttem már megfogalmazott kétszáz évvel: "Inkább azt mutasd meg, hol NINCS Isten." Hiszen Ő benne van mindenben, egy fűszálban, a gyermekeink mosolyában, egy tányér levesben, amit édesanyánk főzött, a kenyér illatában, a Holdban, a csillagok fényében, és természetesen a Nap fénylő sugaraiban is. Minden vasárnap tanítok kicsiket vasárnapi iskolán Istenről, Jézus Krisztusról, az Ő szeretetéről, és mindig elámulok, mennyi ötletet ad a Szentlélek elmesélni az Evangéliumot. Hiszen mindegy, honnan indulok ki - legyen az a fent említett fűszál vagy szál virág, minden dolgon keresztül be lehet bizonyítani az Ő létezését, el lehet mesélni, mennyi szeretettel van irántunk.
És most odakinn valóban vidám világ tárul elénk, szinte tavaszias hangulatban jöhetünk-mehetünk. Én hálás vagyok érte. De még inkább azért, hogy a szívemben is itt a kikelet, az öröm, a békesség, ami minden körülménytől független. Mindegy, hogy odalenn tombol a vihar, fákat csavar ki a szellemi orkán, az égen mindig ott ragyog a Nap, a felhők felett.
Ma reggel már sokkal jobb hangulatban ébredtem. Az éjszakát is végig tudtam aludni, ami nálam nagy szó, mert sokszor hajnali fél kettőkor már kukorékolok, és ha tehetem, mert képtelen vagyok visszaaludni, írogatok vagy olvasgatlak benneteket. Talán nem is sejtik sokan, mennyi erőt, vígasztalást, bátorságot lehet meríteni az írásaikból, és aztán nem beszélve a vicces és kifejezetten szórakoztató bejegyzésekről, amiből meg sosem elég.
Szeptemberben múlt egy esztendeje, hogy ide érkeztem, és az elején nem ment minden simán. Ez részben az én hiperérzékenységemnek, részben néhány bloggoló társam rosszindulatának, vagy az ismeretlentől való tartózkodásnak volt köszönhető vélhetőleg. De már nem boncolgatom a múltat, előre szeretek nézni. Most is vannak időnként viharfellegek felettem, de megtanultam a sallangot nem figyelembe venni, és az igazi, értékes hozzászólásokat, írásokat pedig feljebb magasztalni magamban. Értékelem ezt a helyet. Próbálkoztam máshol is kiönteni a szívem, de ti egy nagyon speciális társaság vagytok, mindenki külön egyéniség, egy kis művész /vagy éppen nagyon is nagy!/, és legtöbbőtök ezt alázattal és szerényen műveli, és nem győzök tanulni tőletek olykor.
Soha nem törekedtem arra, hogy annyira populáris legyen, amit írok, hogy mindenki szeresse, elfogadja. A kezdetektől szerettem volna, ha önmagam lehetek, ha nem azért olvasnak mások, mert azt írom, amit hallani szeretnének. Ehhez igyekszem a mai napig hű lenni még akkor is, ha olykor bizony sikerül felkavarnom az állóvizet. Tudom, hogy az én írásaim sokótoknak nagyon furcsának tűnnek, merésznek vagy fanatikusnak, ellenben ahogy telik az idő, remélem hogy meg fogjátok látni, én is éppolyan egyszerűen élő, gondolkodó lény vagyok, mint bárki más ezen a bolygón, csak egy apró kivétel van: Istent, akit szeretek, a legkomolyabban veszem az életemben. Nem csak félvállról, Ő nem csupán az életem része, hanem Ő az Ura és mozgatója minden dolognak, amit teszek vagy mondok. Nem mondom, hogy mindig sikerrel járok, hiszen ember vagyok, de az indulat mindig onnan igyekszik kifelé belőlem.
Szeretem tehát ezt a helyet, és őszintén szeretlek benneteket. Jó, hogy vagytok, hogy itt lehetek, ameddig ezt Isten megengedi az életemben.
U.I.: Nézzétek el nekem nyálas, csöppenős bejegyzésemet, aminek minden szavát komolyan gondoltam persze, csak a fogalmazás nem úgy sikerült talán, ahogy szerettem volna, jelen állapotomra való tekintettel!
Utolsó kommentek