Hat éves koromban egy súlyos, allergiás asztma alakult ki nálam, így az első évfolyamot Pesten töltöttem az áltlános iskolában, egy tüdőszanatóriumban. Annyira sokszor fulladtam be, hogy az orvosok az akkor használatos, és akkor még nem eléggé mellékhatásairól ismert hormontartalmú kezelés mellett döntöttek, hátha az segít. Kaptam is egy-két kúrát. Jobban is lettem, a rosszullétek elkezdtek tünedezni. Ám ezzel párhuzamosan a pohár víztől is két kilót híztam, ha jót nevettem, megint feljött egy-két deka.

Aztán hazamehettem végre, és elkezdődhetett a valódi kisiskolás és iskolás korom nem felhőtlen időszaka. Iszonyúan felpuffadtam, a tükörbe nézve úgy éreztem, hogy nem bírom magam elviselni, sírtam éjszakákon át. Tehettem én bármit, a szüleim jóságának köszönhetően beirattak karatézni, amit 9 évig komolyan űztem, kézilabda, kosárlabda, de semmi nem segített, a kilók jöttek-mentek. Én meg egyre inkább dühös voltam a világra, az emberekre, akik gonoszak, önmagamra, mert azt gondoltam, hogy azért vagyok ilyen, mert nem vagyok elég kitartó, erős, hogy lefogyjak. Az osztályban sokan csúfoltak, az utcán ha végigmentem, lesütöttem a szemem, nem szerettem felnézni. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, mindenki rajtam nevet. Voltam én "godzilla" meg "tehén", és még sorolhatnám a kedvesebbnél kedvesebb jelzőket, amikkel illettek.

Tele voltam lelki sebekkel, így vett engem kezelésbe Isten, mikor végre Hazaértem Hozzá és megtaláltam Őt, az Ő kegyelméből, 15 évvel ezelőtt. Az önmagam nem-elfogadása alapvető problémám volt mindig is, egészen addig, míg Isten Igéje rá nem világított az életemben néhány alapigazságra. Emlékszem, abban az időben, mikor bébi-keresztény voltam, minden Istentiszteleten elámulva hallgattam Isten üzenetét, és úgy éltem meg, hogy személyesen csak nekem prédikál, csak nekem szól a Szó, és ez a kitüntetett figyelem felém, akit mindig megvetettek az emberek, csodálatta töltött el Felé. Gyorsan szerelembe estem Vele. Mert azt az üzenetet kaptam Tőle, amit soha senkitől még: úgy szeret, ahogy vagyok.

És ez még nem volt elég. Mivel a sebek túl mélyek voltak, az ellenség tüzes nyilai túl mélyre fúródtak, az Atya kegyelméből nem egyszerre rántotta ki az összeset, hogy el ne vérezzek, hogy a fájdalom össze ne roppantson, hanem lassan, folyamatosan szabadított, gyógyítgatott. Minden igehirdetésen "egy lelki pirula", minden Bibliaolvasáskor egy "lelki nyugtató", minden dicséret alatt egy "lelki simítás".

Lassan közelített, akár a sündisznóhoz, mert gyanakvó voltam, kimeresztve tüskéimet az engem megsimogatni akarók felé. Először csak Neki engedtem meg. Az orrom hegyét simogatta, és mikor láttam, hogy megbízhatom Benne, egyre kijjebb merészkedtem. Mígnem azt vettem észre, hogy a tüskéim visszahúztam, és a hátamat simítja, és meg is ölel. És azt az első Ölelést nem felejtem el soha. Úgy sírtam, mint egy gyerek, aki először érzi ÉDESAPJA ölelését. A könnyeim, a bánatom elröppent, letörölték, és felváltotta a boldog és felszabadult nevetés és öröm. A hála.

Isten azóta is tanít. Tudom a Bibliából, ami olyan nekem, mint az én drága Kincsem, hogy Jézus Krisztust úgy hívják: Királyok Királya és Uraknak Ura. Mi pedig királyi gyermekek vagyunk, akik megtértünk hozzá. Tehát levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy királylányok és királyfiak vagyunk. A királylányok és királyfiak nem járhatnak az utcán lehajtott fővel, felemelt fejjel, büszkén, díszes öltözetben kell, hogy megéljék a keresztény életüket, úgy, mint akik tudják, nem e világ állampolgárai. Nekünk van egy különleges útlevelelünk, ami nem hasonlít a földön kiállítható útiokmányok egyikéhez sem. Az van belepecsételve speciális, soha el nem tűnő pecséttel: csak egyetlen országba érvényes:  A MENNYORSZÁGBA!

Én így élek azóta. Megbékéltem vele, hogy a testem a Szentlélek temploma, nem hadakozom az ellen, ha nem tetszik reggel az ábrázatom, mert tudom, hogy Isten képmására lettem teremtve, és mivel Isten gyönyörű, tetszik-nem-tetszik, akkor én is gyönyörű vagyok. És mindenki, aki elhiszi, hogy Isten a kereszten meghalt ezért is. Ő is megvetett volt az emberek között, azért hogy mi ne legyünk megvetettek. Ő is fájdalmak ismerője volt, hogy minekünk a fájdalmak elviselhetőek legyenek.

Azóta tudom, miért engedte meg Isten az életemben, hogy ilyen testem legyen. Hogy még inkább értékelni tudjam az Ő csodálatos kegyelmét és szeretetét felém. Nálam ez lehet, hogy örök tüske, de alázatban tart, mindig tudom, hogy rá vagyok szorulva a kegyelemre és irgalomra, és ez nagyon jó állapot. Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha ön-nem-elfogadással küzd, és sokan vagyunk így! -, hogy a mennyei tükörbe nézzen bele, és meg fog lepődni! Ott ugyanis el fogod kezdeni magadat szépnek látni.

Jó hír, nem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.