Lépdeltem egymás után. Bátor akartam lenni, nyeltem a könnyeimet, és csendesen megkérdeztem a férjemet, merre induljak. Aztán nekivágtam. Mivel nem lehettem ott a temetésen, nem tudtam pontosan, merre találom. Kezemben egy kis vidám, zöld, tavaszi koszorú és egy szál rózsa. Mintha ólomból lettek volna a cipők a lábaimon. Mintha mocsáron gázoltam volna át. Mintha keresztet cipeltem volna a Golgota felé... Az egyik kezemmel elmaszatoltam arcomon a könnyeket. Kétségbeesetten kerestem, vajon hol lehet? Melyik lehet AZ? A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, egy lépést sem bírok tovább menni. Imát mormolt a szám, vagy talán csupán a szellemem imádkozott: Uram, vigyél tovább! Vigyél Oda! Egyedül nem bírom! A lelkemben egy gyermekhang még mindig ott sírdogált, hogy talán nincs is ott, talán nem is igaz, talán csak egy szörnyű rémálom volt az egész... Becsaptak a szörnyű és hazúg felnőttek!

Egy sor, egészen hátul, mögötte már a mező, csupa pipacs, piros karmazsin színű. Vidáman süt a nap sugara le rám, csak a szellő lengedez, végigsimítva könnyes arcomat. Megtorpanok. Vonzza a pillantásomat az előttem levő földkupac, a kereszt, a kereszten a név. Minden csupa virág, sárga, fehér, lila... gyertyacsonkok, mécsesek, húsvéti tojások kosárkában - unokaöcsikéim hagyhatták kinn még Húsvétkor.

Sokszor elképzeltem azt a pillanatot. Mikor odaérek, és félreérthetetlenül, véglegesen és visszavonhatatlanul szembesülök a véglegessel. Édesapa elment. Itt nyugszik. Lenn, mélyen. Az a valaki, akinek az ölelése többet jelentett mindennél a világon. Koporsóba zárták, nem mosolyog rám többet, nem mondja, hogy "kiscsillagom".

De furcsa módon nem ezt éreztem. Az igaz, hogy a térdeim nem bírtak el, és lerogytam a fejfánál. Megsimítottam, és végre jól kisírtam magam. Ám míg a könnyeim folytak, megéreztem, hogy nem vagyok egyedül a bánatomban.

A lelki füleimmel egy igeverset hallottam:

"Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!"    Lukács 24:5/b-6

Természetesen nem úgy értettem ezt az igeverset, hogy az édesapám éppúgy feltámadt, akárcsak Jézus Krisztus a halálból. De Isten megvígasztalt ezen keresztül, hogy ahogy Jézus, az első zsenge a halálból feltámadt, úgy fel fogja támasztani a benne elhúnytakat is a kellő időben. És abban is megerősített a Szent Szellem ott a temetőkertben, hogy apa Vele van. Vigyáz rá. És hogy találkozni fogunk ismét. 

Csak a keresztig vezető utam volt nehéz, nem úgy, mint Krisztusnak. Neki maga a kereszt volt a borzalom, értünk, hogy mikor a saját keresztünkhöz érünk, nekünk könnyebb legyen.

A kis vidám koszorút a fejfára kötöttem a halványzöld masnival, a rózsát pedig beletűztem. Felsóhajtottam és körülnéztem. Elöntött a békesség és a nyugalom.

A temetőből kifelé jövet már tudtam mosolyogni, és bár azóta is folyamatosan és rettenetesen küzdök az űrrel, amit apu elvesztése okozott bennem, tudom, hogy a sír csak egy testet rejt. Ő nem ott van!

Úgy vélem, vígasz ez mindnyájunknak, akik elveszítettünk valakit, akit kimondhatatlanul szerettünk.

Ha kérünk erőt, Isten ad, többet is, mint mi kérhetnénk.

Én úgy hittem, nem lesz erőm soha kimenni és odaállni az édesapám sírjához. Gyáva voltam. Ám Jézus másképp gondolta. Így tanított:

"Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.