Sokáig nem adtam hírt magam felől. Nagyon egyszerű oka volt - hét héttel ezelőtt kórházba kerültem terhességi toxémiával. Nehezen viseltem, többször is terveztem, hogy legalább papírra vetem az érzéseimet, gondolataimat a hosszú kórházi tartózkodás alatt, de valahogy mindig, mikor odáig jutottam, hogy írjak, valami visszatartott. Talán nem akartam panaszkodni, talán úgy éreztem, hogy mindaz, ami bennem zajlik, nem tartozik másra, csak Istenre és rám, így nem tettem. De annyit őszintén bevallok, hogy életem legnehezebb időszaka van mögöttem, és hálás vagyok az Atyának, hogy túl vagyok rajta.

Az egekben szárnyalt a vérnyomásom - pedig marékszámra nyomták belém a vérnyomáscsökkentőket, mindenféle bogyókat. A legijesztőbb az volt, hogy meg sem éreztem, hogy 200 a vérnyomásom, még egy kis fejfájásom sem volt. Így utólag valóban jobb is, hogy klinikai körülmények közt voltam, mert bármikor agyvérzést kaphattam volna én is  meg a baba is, vagy bármi más szörnyűséget. De szerencsére nem történt semmi gond, mindössze annyi, hogy 34 hetesen a terhességemet be kellett fejezni, így a kisfiúnk, Barnabás 2009. Február 16-án 12 óra 7 perckor császármetszéssel megszületett. Mivel már előtte két héttel kapott tüdőérlelő injekciókat, így szerencsére az első perctől önállóan lélegzik, eszik, iszik, jól érzi magát, így 10 nappal a születése után már haza is jöhettünk. 2050 g-mal és 44 centivel született, most pedig már 2210 gramm, pedig az első héten visszaesett a súlya 1890 g-ra. Nagyon jó étvágyú, habár sajnos nekem nincs elég tejem. Ez egy kicsit elszomorít, de tudom, hogy ahogy Danikám is felnőtt - hasonlóan kevés volt vele is a tejcim - a tápszer mellett, úgy Barnuskánk is rendben lesz.

Az egyik legnehezebb dolog mindezek mellett az volt, hogy Dani babám nagyon nehezen viselte a tőlem való távollétet. Rettenetes volt minden nap úgy letenni a telefont, hogy sírva kérdezte, mikor jövök már haza hozzá... Tudom, hogy ezen minden többgyermekes édesanya átmegy, mégis rettenetesen fájdalmas volt. Alig vártam, hogy hazaérve magamhoz ölelhessem.

Most már itthon vagyunk, velünk van édesanyám, aki rengeteget segít, és nem csak a házimunkában. Lelkileg is nagy támaszom, habár mindketten őrlődünk az apu halála miatt érzett fájdalom és Barnus születése feletti öröm között. Időnként egyik, máskor a másik érzés győzedelmeskedik bennünk. Főleg az volt fájdalmas mindkettőnk számára, hogy a kórházban mindenkihez jöttek szülők, apukák, nagypapák látogatóba... Nekem be kellett mennem látogatáskor a kórterembe, hogy ne lássák a könnyeimet. Rettenetesen boldog lenne, ha élne és látná most az unokáját...

Köszönöm szépen a sok bátorítást, lelki és fizikális segítséget, amit kaptam barátoktól, gyülekezeti testvéreimtől, családtagjaimtól. Soha nem fogom elfelejteni, és nagyon nagyra értékelem.

Az alábbi igeverset kaptam Istentől igéretképpen - mikor még a kicsi a pocakomban volt:

"és minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége."

                                                                                                           Ézsaiás 54:13

Ebbe az ígéretbe kapaszkodtunk a férjemmel minden nap, a szülés előtti rettegés időszakában. Tudtuk, hogy Isten amit megígér, azt betartja, mert Ő szavatartó, hűséges Isten, így a bizalmunkat belé vetettük. Olyan csodálatos orvosokat vezetett hozzánk a szülésre is, hogy csak áldhatjuk érte Őt. Pedig nem volt választott orvosunk, mégis olyan bánásmódban volt részünk a debreceni klinikán, hogy olyan érzésünk volt végig, mintha külön fizettünk volna valakinek. A csecsemős nővérek, orvosok tekintetében is csak ugyanezt mondhatjuk el. Természetesen nem szeretnénk megfeledkezni ez úton is megköszönni Aranyosi doktor úrnak a szakértelmét, figyelmét, jóságát, kedvességét, törődését  felénk, valamint a koraszülött osztály minden dolgozójának, akik nem csak a szaktudásukkal hengereltek le, de csodálatos törődésükkel is -a  kisbabánk felé. Nem is tudok erről többet mondani...

 Szóval jó az Úr! Kegyelmes, gyógyító Isten, aki pontosan tudta az időzítést, a módot, hogyan kell megszületni a kicsikénknek, minden rémhírrel ellentétben - teljesen egészségesen! Soha egy percre sem volt előttünk kétséges, hogy Isten kezében biztonságba vagyunk - mindössze a Sátán próbált ijesztgetni minket az elkeserítő körülményeken, híreken keresztül. Tudtuk és gyakoroltuk is azt az igeverset, hogy "ne a láthatókra nézzünk", hanem a "láthatatlanokra". Dicsőség még egyszer érte - a Mindenható Istennek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.