Mióta Barnabás kisfiúnk is megérkezett közénk, és Dani fiúnk is hamarosan betölti a 4. esztendőt, elkezdtünk gondolkodni a férjemmel, vajon mi is lenne a legjobb a számukra. Természetesen, ahogy az óvodaválasztást sem bíztuk a véletlenre, úgy az iskoláztatást még fontosabbnak tartjuk Palival. De ebben a kérdésben is, csakúgy, mint mindenben, Isten vezetésére szeretnénk a leginkább hagyatkozni.

A múlt héten ért véget a három napos evangelizáció a gyülekezetünkben, és az egyik vendégszolgáló misszionárius házaspár elmesélte, hogy anyuka otthon tanítja a gyermekeit, és hogy hogyan vezette őt Isten abban, hogy erre a nem túl egyszerűen megoldaható megoldásra jusson. Ugyanis Magyarországon igen szigorúak a feltételei egy általános iskolás gyermek magántanulói státuszának. Nevelési tanácsadó, vizsgák, gyámügy, stb. - persze mind, mind a gyerekek védelmében, de mégis sokkal szigorúbbak a szabályok, mint pl. nyugaton, vagy az U.S.A.-ban.

Az anyuka elmesélte, hogy éppen palántázott a melegházában, mikor Isten azt a látást adta neki, hogy ahogyan a palántáknak is jól meg kell erősödniük a melegházban előbb, és csak azután kiültetni őket a melegházon kívülre, erős gyökerekkel, úgy a gyerekek, akik szintén ember-palánták, jó, ha előbb a krisztusi szeretetben, szerető családban erősödnek meg, és csak azután kerülnek ki a nagyvilágba. Engem nagyon megérintett és elkezdett meggyőzni ez az érv. Addig a percig folyton arra gondoltam, nem jó, ha kiveszem a gyereket a világból és búra alatt nevelem, mert kis különcként fogja megélni a  gyerekkorát, barátok nélkül. De ahogy végignéztem a három kisgyereken, egy kislányon és két kisfiún, akiket otthon tanít édesanyjuk, és láttam, milyen okosak, nyíltak, barátságosak, vagányak, de mégis jólneveltek, mennyire ismerik a Bibliát, mennyire őszintén élvezik az idős és fiatal emberekkel is a beszélgetést, elszálltak az ellenérveim. Legalábbis elkezdtek gyengülni.

Mellesleg megjegyezném zárójelben, hogy valószínűleg, ha létezne a közelben valóban keresztény elveken működő általános iskola (Mint pl. a Hit Gyülis általános iskolák!), lehet fel sem merült volna bennünk ez a kérdés. Szerencsések pl. a debreceniek, vagy a nagyvárosokban élők, több lehetőségük van az iskolaválasztás kérdésében.

Bocsásson meg minden helyi pedagógus, (és tisztelet minden kivételnek!), az általános iskola, ahol élünk, katasztrófa! Amit eddig belőle láttam, a "művészeti" oktatás színvonala /most nem a helyi református zeneiskolára gondolok!, mert az klassz!/, a gyerekekkel való bánásmód, a gyerekek magatartása, az oktatás színvonala főleg!, nem győzött meg bennünket, hogy ide szívesen beiratnánk a gyermekeinket a jövőben. Tudok róla, még ha nem is nyilvános, hogy az A, B, és C osztályokba hogyan is vannak besorolva a gyerekek, és most nem szeretnék erről írni, mert senkit sem szeretnék megbántani, megsérteni, de a saját gyerekeimet nem szeretném, ha efféle durva beskatulyázások, besorolások alapján mérnék le. Mivel a férjem oláh cigány, csak ennyit mondanék, a C. osztályba kerülne mindkét gyerekem, ez szinte biztos.

A középiskoláról meg ne is beszéljünk. Nyilván addigra már nem muszáj, hogy helyben tanuljon a csemete, de ha ez lenne az egyetlen középfokú oktatási intézmény a világon, akkor is messze elkerülném. Állítólag nem mindig volt ez így, kedves helyi barátnőim, akik mostanra anyukák, nagymamák, mesélték, hogy azóta züllött így el a dolog, mióta kitolták az iskolaköteles korhatárt 18 évre. És nagyarányban olyan gyerekek ülnek a padokban, akiket mocskosul nem érdekel a tanulás, csak az időt múlatják, nem tanulnak, drogoznak, isznak, megy a buli, a szex, stb. Én személy szerint nem szívesen sétálok arrafelé délidőben, mikor ezek a "nagyon tanult" fejek ott ücsörögnek, cigiznek az iskola bejárata előtt. /Most nem a gimis osztályba járókra gondolok, hiszen oda járnak értelmes, okos fiúk, lányok, de itt is létezik az A, B, C osztály besorolás. Gondolom, erre már kénytelen volt a tanári gárda. Bevallom, én is megbolondulnék egy olyan osztályt tanítani, ahol felteszik az asztalra a lábukat a suttyók, és jó esetben, ha nem vágják hozzád a cipőjüket óra végéig... /

Szóval fel van adva a számunkra a lecke, mert felelősek vagyunk a gyerekeinkért, őket nem örökbe, csak kölcsönbe kaptuk Istentől, akikkel el kell számolnunk majd, hogyan is sáfárkodtuk az életükkel. Vajon mindent megadtunk e nekik, amit megtehettünk, vagy elmulasztottunk valamit, amire lehetőségünk nyílt volna?

Arra vágyunk, mint minden átlag szülő szerintem a világon, hogy értelmes, okos, nyílt és szeretetteli gyerekeket neveljünk fel, akik felnőtté válva nem vetik meg a munkát, a tanulásban látnak szépséget és a tanulással elérhető célt, a tudás hatalmát. De leginkább az a feladat a legbuckásabb előttünk, hogy Isten felé, és ne Istentől el vezessük őket. Mi nem dönthetünk helyettük, nem erőszakolhatjuk rájuk a hitünket. De az utat, amerre mi is haladunk, és az útjelző táblákat megmutathatjuk. Igyekszünk mi Palival, persze sokszor elbukunk, jó példával előttük járni, Dani sokmindent megért már Istenről, a szeretetéről, vígasztalásáról, jóságáról, a keresztről, de majd Neki kell a Nagy Döntést meghoznia. Mi csak csöndben imádkozhatunk, hogy jól döntsön, ha eljön az ideje.

Az iskola viszont a mi dolgunk. Majd meglátjuk, merre dől a mérleg, mi készek vagyuk arra menni, amerre Isten vezet minket. Lehet, hogy valamelyik közeli település iskoláját választjuk majd, lehet hogy itthon maradnak velem, egy biztos, hogy a legjobbat igyekszünk megadni nekik, ami tőlünk telik. Még akkor is, ha esetleg ezen sokan megbotránkoznak majd.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.