A depresszióról szeretnék írni, rengetegen választották már itt a Blogterben ezt a témát. Voltak, akik spirituális oldalról, voltak akik orvosi szempontból vizsgálták a témát. Én talán egyiket sem szeretném választani. Csupán el szeretném mondani, számomra mi a megoldás, ha rám tör a frász. A saját tapasztalataimat osztanám meg veletek.

Agyvelőgyulladásom volt 13 évesen. Bárányhimlőből kaptam szövődményként, teljesen váratlanul. Édesanyámnak köszönhettem, hogy nem haltam meg, hiszen a háziorvosunk egyszerű náthának diagnosztizálta ezt a súlyos betegséget. Anyu a szívére és ösztönére hallgatva cipelt be akkor a kórházba taxival, vala(k)i azt súgta neki, hogy nagyobb a baj. Utólag tudom, hiszen a szüleim elmeséltek később mindent, hogy egy órán múlott az életem. Hála Istennek, hiszen tudom és hiszem, hogy Ő gyógyított meg és hozott vissza az élők sorába, és vezette az orvosok kezét a kórházban, meggyógyulhattam, de újra kellett tanulnom járni és beszélni. Ez is sikerült, és folytathattam a tanulmányaimat és az életemet.

Ám furcsa dolog történt velem, az előtte szinte soha nem ismert folyamatos búskomorság nem akart szűnni, a szüleim eleinte egyszerű tini problémának gondolták, és nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget neki. Ám húsz éves koromra, mikor is befogadtam Jézust a szívembe, a dolog elég nyilvánvalóvá vált. Orvoshoz kellett vele fordulnom. Sokáig húztam-halasztottam, féltem hogy bezárnak egy diliházba, vagy hasonló. Tudom, hogy hülyeség, amit gondoltam, de a környezetemben senki nem fordult ilyesmivel azelőtt dokihoz, így efféle képzeteim voltak. A pszichiáter tablettákat írt fel. Attól ezerrel álmos voltam, egész napokat végig aludtam, szédültem, és hihetetlenül meghíztam. Na, nem, gondoltam dühösen és csalódottan!  Ez nem lehet Isten akarata! Nem vagyok hajlandó elfogadni! Időközben megismertem a páromat, aki szerencsére olyannak fogadott és fogad el, amilyen vagyok, és ez nagy előrelépés volt a gyógyulásomban. De ő bármennyire is kedves és szeret, mégsem képes csodát tenni. Az áttörést Isten hozta az életemben, aki nem csak a legjobb barátom és Mennyei Édes Atyám, hanem a Gyógyító Isten is. Kértem Tőle, hogy vegye el tőlem ezt a betegséget, mert megakadályoz abban, hogy Őt szolgáljam, hogy ne éljek "hullámzó" lelki életet Benne.

Isten nem vette el a betegségemet. Úgy érzem, egyelőre együtt kell élnem vele. De csoda történt! Nincs szükség gyógyszerekre, tudok mosolyogni, és ha időnként, sokkal ritkábban, mint azelőtt, rám tör a szomorúság teljesen megmagyarázhatatlanul vagy okkal, Elé borulok le a fájdalmaimmal. Megtanultam Vele megosztani a gondjaim, és Benne bízni. Néha bevallom nem könnyű. Ha rámtör a magány érzése - olyankor is, mikor sokan vannak körülöttem, arra gondolok, Jézus milyen magányos lehetett a kereszten, mikor értem szenvedett. Ez megvígasztal. Tudom, hogy azért halt meg ott a Golgotán, hogy nekünk, depressziós, lelkisérült, fájdalmas lelkű embereknek legyen megoldás az életünkre. Ő szegénnyé és magányossá lett azért, hogy nekünk ne kelljen lelki szegénységben és magányban élnünk. Kedves hasonló cipőben járó emberek! Ne féljetek Isten kezébe rakni a gondjaitokat és az Életeteket! Soha életetekben nem tehettek jobbat, mint hogy ezt megcselekedjétek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.