Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. A lány csüggedten, fásultan járt-kelt a kongó, üres, ordító falak között, s közben időnként ki-ki kukkantott a fal ökölnyi repedésein. Sokan jártak arra. Mostanában túl sokan is. De nem őérte jöttek, és nem őhozzá. Csak úgy jöttek-mentek. Figyelte az el-elsuhanó arcokat, a mosolyt, derűt és elégedettséget, amit sugároztak, és sóvárogva roskadt le egy összetört hokedli tetejére. Maszatos kezével leszántotta a könnyek nyomát, de csak nem akart elapadni a kút a lelkében. Végleg megrepedt benne valami.

A sírás nem ma kezdődött, és valahogy nem akart végeszakadni, néha elcsitult kissé, néha felerősödött hangos nyivákolássá, szűköléssé. A környéken lakók egy kóbor macskának hitték a hangot, és ha már ordítás szakadt fel a kiszáradt, magányos torokból, azt is csak egy eltévedt kórón ücsörgő, károgó varjú magányos rikácsolásának gondolták.

A ház, aminek már csak a falai emlékeztették az arrajárót valamikori épületféleségre, düledező romjai alatt sokan megfordultak. Úgy gondolták a falubéliek, nekik joguk van bemenni, elemelni egy-egy apró követ, bedobni az ablakot, ráfirkálni a megkopott tapétára, levizelni a szoba sarkokat. Minden kedves látogató elvitt valamit a hosszú évtizedek során, és a lány jóindulatúan engedte, hogy szép csendben kifosszák. Némelyek nem csak néhány apró dolgot, hanem egész falakat döntöttek le, és pakolták fel egy teherautó platójára. Úgy vélték, ez nekik jár, és hát itt már úgysem kell senkinek. A lány egy idő után észbe kapott, de már túl késő volt. Senki nem hallotta meg erőtlen tiltakozását. Egy idő után aztán az is feledésbe merült, hogy valaki még él, létezik a romok alatt! Csak a zokogás törte meg időnként a falu csöndjét, de már ez sem foglalkoztatott senkit.

Egy reggelen azonban szokatlan dologra figyelt fel a lány könnyeit törölgetve. Valaki ült a ház előtt, csöndben. Mintha hallgatta volna a bentről kiszűrődő szűkölést. A lány várt. Várta a megszokott rituálét, a nem kopogást, berontást, ablaküveg csörrenést. De hosszú idő után sem történt semmi. Estefelé, mikor ismét kipillantott, a fiú még mindig ott ücsörgött, szemét lehúnyva. A lány sehogy sem értette. Mit akar ez itt? - gondolta gyanakodva.

A fiú másnap is ott ült a szobaablak alatt, és harmadnap is, és így ment ez hosszú időn keresztül. Este felállt, hazament, de a hajnal már itt érte a lány háza tövében. A hetedik napon a fiú ismét valami szokatlan dologba fogott. Egy nagy talicskát tolt a ház elé, ami telis-tele volt téglával. Építeni kezdte a ház falát. Némán dolgozott, fel sem pillantott. A lány bentről megdöbbenve figyelte a mozdulatait. Még mindig nem értett semmit. Kicsoda ez a fickó? És mit akar? 

Egy hét megfeszített munka meghozta a gyümölcsét, a fiú befejezte a ház portáját, majdnem úgy nézett ki, mint fénykorában. Még ablaküveget is hozott, és szó nélkül beüvegezte a kitört keretet. A lány a szoba túlsó felébe bújva leskelődött. Megszólalt volna, de már évek óta nem beszélt senkivel, és nehezen jöttek a szájára a szavak. Próbálta formálni a szavakat, és aztán hosszas próbálkozás után végre beszélni kezdett. Hangja rekedt volt és halk:

- Miért...? - a fiú meglepetten megfordult, fekete haja izzadtan tapadt a homlokára, de kék szeme jókedvűen és melegen mosolygott le rá.

- Eddig mindenki csak elvett tőled. Én adni szeretnék.

- De én... nem tudok adni semmit. - nyögte meghatódva a lány. A fiú megrázta a fejét.

- Már adtál. Túl sokat is. - felelte egyszerűen, és folytatta a javítgatást. Este visszatekerte a kicsavart villanykörtét, és meleg fény öntötte el a szobát. - Gyere, ülj le! - hívta a félénk lányt a fiú. - Enned kell! - tolt elé egy tányér meleg levest, amit otthonról hozott. - a lány eleinte húzódozott, majd mohón vetette rá magát a gulyáslevesre. Soha még nem evett ilyen finomat azelőtt.

Lassan összebarátkoztak. A lány nehezen tudta elhinni, hogy bízhat valakiben, a fiú meg úgy tűnt, meg tudja adni a csöndes hallgatást a leányzónak, amire olyan nagy szüksége volt. Házasság is lehetett volna a dologból, és talán sok év múlva így is történt, de történetem nem nyúlik addig.

Vajon hány élet romjaiból fosztogatnak jókedvűen a járókelők? Vajon hányan érzik jogosnak, hogy ami őrizetlen, az szabad préda? Vajon hány olyan ember szenved a világban, akiket senki nem vesz észre, és akiknek csak egy jó szóra lenne szükségük? Vajon hány ember hal meg a Földön anélkül, hogy megtapasztalta volna csak egyszer is az őszinte barátság és szeretet melegségét? Bizonyára naív, buta és tapasztalatlan az olyan ember, aki hagyja magát kifosztani. De szeretni csak úgy lehet, ha az ember lemezteleníti a lelkét és nyitott könyv lesz az élete. Igazi, nyitott könyv. Ám a nyitott könyvekkel az a baj, hogy csábító. Írni akarunk belé. Rosszat és jót egyaránt. A lényeg, hogy írunk, jó sokat, jó sokan. És ez sebezhetővé tesz. Nem lenne ezzel nagy baj, mert szeretni az élet rendje és része. De mi nem vigyázunk egymásra. Kinevetjük, aki érzékeny, aki mer szeretni, és durván meglopjuk, belevájunk a lelkébe, ha az kitárta előttünk. Miért nem tudunk óvatosan, tisztelettel közeledni egymás felé? Mennyivel kevesebb csonka-bonka ember lenne akkor a világban!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.