Tegnap este a gyüliben:

Előre megbeszéltük a dicsőítős tesókkal, hogy ötkor találkozunk, imádkozunk, készülünk a szolgálatra. Na, öt óra húszkor még senki! Hú, mondom! Ez nem semmi! Vére elkezdte az Úr a klassz munkát, ezek meg "munkát kerülnek"...

Na, mondom, jó, megyek addig is én az Úr elé, mert ha egyedül kell szolgálnom, akkor egyedül. Oké. De akkor előtte hallgatok egy kis dicséretet, hogy be tudjak töltekezni az Úr Szellemével, felvehessem a fegyverzetem, letehessem a bűneim, és örömmel és bátran indulhassak a lelki csatába. Van egy klassz cd-m, amit a hétvégén készítettem, letöltöttem a kedvenc dicséreteimet rá, és ez a dal különösen szólt hozzám akkor, csak nem értettem, miért:

Az Úr Szelleme annyira közel jött, annyira szíven talált, hogy nem bírtam a lábaimon megállni, tudtam, hogy mondani akar valamit ezzel a dallal a szellememnek, de nem értettem, mit és miért. Azért, mert amúgy is szeretem ezt a dicséretet, és máskor is megszólított már ezen keresztül, de most tisztában voltam vele, hogy más lesz a magyarázata Istennek felém.

Hát így is történt. Csak zokogtam az Úr előtt, de aztán felálltam, és éreztem, hogy erő költözik a csontjaimba, izmaimba, és a hangomat is felkente az Úr az imádatra. Sikerült Isten kegyelméből kiválasztani a dalokat, bár közben már elkezdte a sátán a "munkáját", és nem volt egyszerű feladat.

Mivel Pali a prédikációjára készült az irodában, és nem volt babavigyázó, egyedül voltam a gyerekekkel. Dani leszaladt pisilni, és egyszer csak hatalmas visítást hallottam. Még a szívem is majdnem megállt, akkorát sikított szegény. Rohantam le, gitárt, szintit eldobva, és láttam, hogy óriási kék monokli éktelenkedik szegény szeme alatt. Annyira ordított, hogy el sem tudta mondani elsőre, hogy összefejelt a vécével... na, még ez is! Feldühödtem.

Jött Pali, mondta, az előbb telefonált az egyik dicsőítő, hogy rossz hírt kapott, a nővére öt hónapos magzata meghalt a méhében, és ezért nem tudott jönni. Elnézést kért, de muszáj volt a testvéréhez beugrania a kórházba.

Érkeztek a tesók sorban. Ugyanennek a családnak a női tagja, a feleség közölte, hogy még le sem tették a telefont, hogy a sógornője a műtőben, és a halott kisbabájával műtik, megcsörrent a másik, hogy infarktust kapott az édesanyja...jaj! - gondoltam. Jób jutott eszembe azonnal... egyik rossz hír a másik után. Ráadásul ez már a harmadik infarktusa, és az intenzív osztályon van. (Még nem tudom, túléli e, ráadásul nem is vagyok biztos benne, hogy az Úr gyermeke e...)

Na, egymásra néztünk a tesókkal, rögtön tudtuk, már megint "honnét fúj a szél", ráadásul egész héten a mi házasságunkban is próbált törni-zúzni a pofátlan, úgyhogy megfogtuk egymás kezét, és egy szívvel és egy akarattal takarításba fogtunk. Együtt, ahogy az jó harcostársakhoz illik. Kitakarodót fújtunk, mert ez így nem járja. Mikor épp elkezdi a klassz munkát az Úr a gyüliben, mikor épp arról számolhattam be a múlkor, hogy milyen áldásokat ad Isten, akkor "természetes", hogy ez nem tetszik a sátánnak. Nagyon-nagyon nem tetszik, hogy mi növekszünk, és szolgálunk.

Ez a tegnap este nagyszerűvé sikeredett ismét. Annak ellenére, hogy a sátán a gyász és fájdalom nyilait küldte, hogy megakadályozza Isten népének, hogy örüljön és örvendezzen  az Úr házában, mégis kitöltetett az Úr öröme és békessége, és erővel és hatalommal imádtuk az Urat, Szellemben és Igazságban. És ott volt közöttünk az Úr kedves jelenléte.

Pali arról tanított, (ilyenkor csütörtökönként a sok új ember miatt alaptanítás van), hogy mi az üdvösség és az üdvbizonyosság. Ez pedig olyan örömet adott a szívekbe, még a gyászoló család szívébe is, és reménységet, (tudom, mert épp mellettük ültem!), hogy majd kiugrottak a bőrükből!

Nem tudom, mi lesz a sátán következő sakklépése arra, ha mi lépünk, de őszintén szólva biztos vagyok benne, hogy vannak még ötletei.  Mert mi lépni fogunk, méghozzá egyenest, előre, és sajna, de a golgotai kereszt miatt - örökös lépéselőnyben vagyunk!!!!  De megvallom, nem nagyon érdekel, mit forral. Védelem alatt vagyunk, alárendelve a legmagasabb hatalomnak, a Hadvezérek Hadvezére a Főparancsnokunk, és a kis katonái Rá néznek, és nem az ajtókereteket és háztetőket megrázó ördögre.

Isten győztes Úr, és minél inkább támad az ellen, annál jobban megerősödünk, és a harcmodorunkat is edzi az Úr. Dicsőség és hála legyen ezért neki! Ebből is látszik, a hívő élet nem fenékig tejfel, hanem fenékig harc, de a győztes oldalon!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.