- .... harminchét, harmincnyolc, harminckilenc! - üvöltötték a fülébe, háta már nem is látszott az ütésektől.

Tovább kell mennem! Tovább! Tovább! - gondolta fájdalmaiban, miközben az egyik katona eloldozta, és talpra parancsolta. Minden lépés iszonyú kínokat okozott számára, de képek futottak át ködös agyán.

Kislány a hintában.

Anya rákos gyermeke betegágya felett.

Férfi a híd tetején, ugrani készül.

Magányos idősek, akiknek nincs reményük.

A pokol rémsége.

Szívfájdalom.

Érezte a világ összes szomorúságát.

Elhagyatottak könnyei.

Gyászoló árvák, özvegyek szomorú sírok felett.

Háborúk, éhező gyerekek, járványok.

Gyűlölet.

Sátán.

Némán fohászkodott szelleme erőért, és vállaira vette a durva fakeresztet. Vérző sebei, a kínzás, a szenvedések ellenére behúnyt szemmel indult utolsó  útjára, fel a hegyre. Már várták őt.

Némán ment, mint bárány, akit a vágóhídra visznek, a száját sem nyitotta ki. A tömeg vért kívánt, felkorbácsolta őket a halál szaga, a sátán pedig dörzsölte a tenyerét. Ott ólálkodott a kereszt körül, lihegve hergelte a közönségét.

Körülnézett, mikor felért a hegytetőre. Jól látta az egész várost, a sokaságot, anyját, Mária Magdalénát és Jánost, szeretett tanítványát. Hát a többiek...? - gondolta. De tudta a választ. János volt az egyetlen, aki az utolsó vacsorán a kebelére hajtotta a fejét, jelezve, hogy "intim" közelségben szeretne lenni Vele, Urával. Megértette. Ő egyedül. A lényeget. A szerelmet, ami szorongatta a szívét az emberiség felé. Mert közel hajolt hozzá. A szívéhez. Meghallotta a Szívdobbanásait. Megértette a Nagy Titkot, miért kell Neki a keresztre mennie. A többiek még mindig nem értették. De majd, Azután...- sóhajtotta magában szomorúan.

Hanyatt fektették, rá a keresztre, amit cipelt. Tudta, hogy most lesz csak igazán szüksége erőre, elviselni az elkövetkezőket. Az első szeget a jobb kezébe ütötték.

- Értük, Atyám! - sóhajtotta kimondatlanul.

A másodikat a bal kezébe.

- Értük, Atyám! - sóhajtotta ismét, szemét lehúnyva. A katona, aki a kivégzést vezényelte, megdöbbenve figyelte a férfit, a gyönge, elesett, összetört testet, ahogy egy hang vagy nyögés sem hagyja el a száját. Ilyet még soha nem látott. A halálra ítéltek általában félelmükben és fájdalmukban sikoltozni, kiáltozni szoktak ennél a fázisnál.

A lábaiba is beleverték a hatalmas ácsszegeket, épp olyanokat, melyekkel régen, nevelő apjával, Józseffel a háztetőket javították.

A kereszt felállítása bonyolult feladat volt a katonák számára. De sikerült középre illeszteni a két másik gonosztevő közé a férfit. Rögzítették a köteleket, és vártak. Több dolguk egyelőre nem akadt.

Felemeltetett. Csak épp akkor  másképp. Az emberek "fölé", vére folyt és folyt, ahogy az Atya könnye is Fia haláltusája felett. Zokogott a menny, sírtak az angyalok. De Ő behúnyt szemmel csak imádkozott és imádkozott:

- Atyám, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekesznek!

Teltek az órák, a Vér, a tiszta Vér pedig csak egyre hullott a földre, eláztatva a Golgota porát, az emberek lábai elé.

Az Atya tovább sírt, mert tudta, Fia számára nem a halál fájdalma és kínjai lesznek a legborzalmasabbak, hanem amit tennie kell. El kell fordítsa az arcát róla, amit soha azelőtt nem tett meg vele. Hiszen mindig vele volt.

De a halál fájdalmában, az emberiség bűnei a vállán nyugodtak, így nem nézhetett rá azok miatt.

- Atyám! Atyám! Mért hagytál el engem?! - hallotta szomorúan az elhagyatott, fájdalmas, gyönge hangot. De nem felelhetett neki. Most az egyszer nem.

A sátán gonoszul kacagott. Végre győztem! - gondolta kajánul, ahogy a hörgő lélegzetvételt hallgatta.

- Atyám! Elvégeztetett! - kiáltotta fájdalmasan utoljára. Abban a pillanatban iszonyú fájdalom hasított a mellkasába, ahogy szíve szétrobbant.

Az ég elsötétült.

Gyönge, élettelen testét a keresztről egy kölcsönkapott sírba helyezték szerettei, de hatalmas követ hengerítettek a barlang elé, őrséget, hogy nehogy a testet ellopják.

Itt véget is érhetne ez a szomorú történet. Ami értem volt, és érted. Értünk tette. Értünk ment oda a keresztre, nekünk lett volna a helyünk ott, a Golgotán, a szegeket a mi kezeinkbe és lábainkba kellett volna, hogy verjék a bűneink miatt. De Ő - mert annyira szeretett bennünket -, helyettünk, miattunk és értünk megtette. Átvállalta a bűntetést.

De a történet folytatódott, a sátán hiába örült, a vigyor hamar lefagyott arcáról, mikor harmadnap asszonyok üresen találták az Úr sírját, a követ elhengerítve.

Azt hitték, a kertész az, aki a temetőkertet gondozza. Talán Ő jött velük szembe az úton?

Mikor azonban megszólalt, a Hangjáról azonnal felismerték.

Nem hittek a szemüknek! Feltámadt a halálból!

És azóta is Él! Uralkodik, szeret, és várja, hogy elhiggyék, van Hit, Remény és Szeretet. A legnagyobb Szeretet pedig, amit Ő cselekedett, hogy életét adta az Ő barátaiért a kereszten.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.