Tegnap felhívtam anyut. Éreztem a hangján, hogy valahogy máshogy beszél. Udvariaskodik. Közhelyesek a válaszai, felszínesek. Valami nem oké, gondoltam. És ahogy a mélyebb vízek felé eveztünk, elsírta magát. Nem csupán az anyagi gondok, nem csupán a gyásza apu miatt, nem csupán a magány, a ház elvesztése feletti fájdalom gyötri, vagy hogy egy hete elromlott a bojlerük, és nincs meleg víz, mert a bojler javíthatatlan...

Nagymama beteg. Óriási, rossz indulatú daganat nő a mellében napról-napra... és nem akar orvoshoz menni vele. Anyu azt mondja, már szemmel is látható, olyan hatalmas.

Jób jutott eszembe. Sorra érkeztek hozzá a rossz hírek. A termése tönkrement, elvesztette minden vagyonát. Minden kedves családtagja meghalt egy nap alatt egy szélviharban. Minden szolgálója meghalt, mindenki, aki és ami körülvette valaha is, semmivé lett egy nap leforgása alatt.

Miért? A sátán - akiről sokan állítják, hogy nem létezik, "meglátogatta" Istent, személyesen, és kikérte magának Jóbot. Mivel Isten semmi bűnt nem talált benne, a sátán ezt mondta az Úrnak:

"Nem te vetted e körül őt magát, házát és amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott a földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz e meg szemtől-szembe téged?"

Isten ezt felelte a sátánnak:

"Íme, mindazt amije van, kezedbe adom: csak ő magára nem nyújtsd ki kezedet. És kiment a sátán az Úr elől." (Jób 1:10-12)

Isten megengedte. Látszólag úgy tűnik a felszínes olvasónak, ha nem lát a sorok mögött rejtőző szerelemes Úr szívébe, hogy Isten kegyetlen. Szívtelen. Hogy engedhet meg ilyesmit, ha szereti Jóbot?

Hogy engedhet meg ilyesmit az én családomban, ha valóban szeret?

Jób nem tagadta meg Istent, a legszörnyűbb csapások idején sem, és azután sem.

Csak ennyit mondott legmélyebb gyászában:

"Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!" (Jób 1:21)

Nem vagyok egy Jób, nem vagyok valami bátor - bevallom, ha arra kell gondolnom, hogy hamarosan újabb gyász vár ránk, újabb szomorúság, a bizonytalanság az édesanyámmal kapcsolatban, aki ráadásul még nem Krisztusé. A nagymamám sem szeretném, ha Jézus nélkül menne a másik világba, ahol az örökkévalóságot fogja tölteni. Palival sokszor tettünk nekik bizonyságot, utolsó látogatásunkkor mama úgy tűnt, végre kicsit képes volt figyelni Pali szavaira, a Kegyelemről.

Isten ígéretében bízom, ami így szól:

"Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe."

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki automatikusan a mennybe fog kerülni, mert én megtérhettem az Úr kegyelméből X évvel ezelőtt...De ígéret, hogy valamilyen módon Isten különleges módon keresni fogja őket amíg csak élnek, és Felé fordítja a szívüket. Én hiszem, hogy ahogy az apukám, úgy minden családtagom, ilyen vagy olyan módon, a mennyben fogja tölteni az örökkévalóságot. Mert megígérte Isten. Még nem látom a saját szemeimmel, csak a húgom fogadta be a szívébe az Urat több évvel ezelőtt, de Ő sem él istenfélő életet.

Nem az a szörnyű, hogy a családtagjaink meghalnak, hiszen el kell fogadni, a halál is az élet része, bármilyen borzalmas feldolgozni. Az a szörnyű, ha az a valaki, akit annyira, de annyira szeretünk, az örökkévalóságot nem a mennyben fogja eltölteni, hanem a pokolban.

Mert dönthet másként is. Én mégis az Ígéretben hiszek, Istenben hiszek, a keresztfán függő lator példájára gondolok, aki halála pillanata előtt megnyitotta a lelki szemeit, és felismerte, hogy aki mellette meg van feszítve, az maga Isten. És megtérhetett.

Így imádkozom reggel és este értük. Minden családtagomért, rokonomért, aki még távol van.

Hogy JÖJJENEK HAZA hamar! Tudom, hogy ez a kulcs. Tudom, hogy addig a csapások az életükben nem fognak véget érni, míg igazán át nem adják magukat Istennek, és fel nem ismerik azt a gyöngéd kezet, Ami óvón felettük van, amíg fel nem ismerik a kedves szeretetét feléjük.

Nem tudom, mamának mennyi ideje van hátra. Napok, hetek, hónapok talán? Ki tudja. Anyut féltem, mert egyedül van, és az újabb veszteség - Isten nélkül - egy amúgy is összetört szívnek elviselhetetlen lenne.

Imádkozzatok, hívő testvéreim, kérlek benneteket, hogy fordítsa az ő és a mamám szívét Jézus szeretete felé Isten ezekbena az embert próbáló időkben.

Gyógyulásért is imádkozhatunk, habár minden embernek rendelt ideje van, és a mamám idős, 80 éves. Mégis, Isten tehet csodát. Ő csodatévő Isten, hatalmas, Mindenható. Én hiszem, hogy Ő a Jahve Raffa, a Gyógyító Isten.

"Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének."

Az imába erő van, harcoli kell, forgatni a szellemi kardunkat, az Igét. A férjem nem véletlenül szolgált ezek szerint újra a szellemi harcról a múlt vasárnap a gyülkekezetben. A Szent Szellem már előre kijelentette neki a titkait.

Nekem is szükségem van erőre, hogy mint az Úr harcos katonája, ne legyek gyáva, és ne fussak el, ha jön az ellenség tüzes nyila, hanem bátran meg tudjak állni. Erősítse meg az Úr a lábaimat, tudjak vígasza lenni a családnak, ha arra lesz szükség.

Összegzésképp, hogy miért engedi meg Isten ezt a sok csapást az ember életében? Sokszor nem tudunk rá választ. Én is csak sejtem, nem látom még a NAGY KÉPET Odafentről. Túl közelről szemléljük az eseményeket, a teljes kép csak magasabbról áll össze. Emlékszem, egyszer Tel-Avivból jöttem haza repülővel, és ahogy kinéztem a gép ablakán, és megpillantottam a Dunát, a teljes hosszában, lenyűgözött a mérete. Soha nem gondoltam, hogy ilyen félelmetesen nagy és gyönyörű. Mikor viszont lenn üldögél az ember a rakparton, annyi szemetet, hordalékot, mocskos uszályt lát, érzi a bűzt, amit időnként áraszt magából. Ritkán vesszük észre a jót és szépet, a jóakaratot, ha elvakít a fájdalom, mikor túl közel van hozzánk.

Minden szomorúság, csapás ellenére én sem akarom megtagadni Istent. Mert minden rémisztő hírben, gyászban, fájdalomban  tudom és hiszem, hogy Jóakaratú, Kedves, és Irgalmas Istenem van. Annyira már ismerem Őt, kegyelemből, hogy tudjam, bárhogy is lesz, jóra fogja fordítani. Győzelmes életet szánt nekünk hívőknek, habár nem gond és fájdalommenteset. Én erre tettem fel az életem, kardom időnként meglankad, akár a térdem, de tudom, Kiből merítsek erőt, hová forduljak Vígasztalásért és bátorságért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.