Ismertem egy embert. A hely, ahol élt, nem volt valami barátságos. Színtelen, kopár falak, függönytelen, poros ablakok, félig behúzott redőnyök. Az üvegen néhány kézzel odakent légy teteme oszlott, körötte muslincák keringtek. Törött karfájú fotelén egy penészes kávéscsésze ragadt meg, a földön cigarettacsikkekkel teli hamutartó.

A bűz átható volt, áthatolt a falakon.

Az ember minden nap csíkos köntösében ücsörgött csőre töltött vállról indítható rakétájával, és az utcát stírölte. Időnként jót húzott sörös üvegéből, majd böffentett egyet, de szemét nem vette le a járókelőkről, akik az ablaka előtt jöttek-mentek. Várt. A megfelelő alkalomra.

Lelkét átjárta a gyűlölet, annyira akarta, kívánta, vágyódta a pillanatot, mikor a lövedék szétloccsantja a célpontját. Éhezte a vért, éhezte a halált.

Egy szúnyog ott zümmögött kellemetlenül épp a szeme előtt, lecsapott rá, kíméletlenül. A saját vére összekente a szemüvegén a lencsét. Le kellett vegye megtörölgetni.

És akkor történt! Épp akkor, mikor az a fránya szúnyog belerondított a tervébe! Ott sétált peckesen megint az a fiú meg az a lány. Kezükben a gyűlölt fekete könyvecskét szorongatva, arcukon útálatos mosoly. A fiú épp csókot nyomott a lányka arcára, és ahogy megsimította a kedvese arcát, jobb kezének gyűrűs ujján valami megcsillant. A karikagyűrű.

Egy házaspár! Tökéletes célpont! - horkant fel az öreg, de reflexei túl lassúak voltak, szemüvegét nem sikerült elég gyorsan a helyére biggyesztenie, a rakéta pedig szörnyen nehéz volt, mire újra a vállára illesztette és bemérte a célpontot, szeme elől vesztette őket.

- Francba! - üvöltötte dühödten és felugrott a rozzant barna-sárga csíkos, posztkommunista ülőgarnitúrájáról. - A francba! Rohadékok! - visszarogyott a karosszékbe. - Ennyire nem lehetek idióta!

Néhány óra múlva még mindig ugyanott ült. Fájt a válla a fegyver súlyától, köszvénye is kínozta rettenetesen, de úgy döntött, nem adja fel. Addig ül ott, amíg végre kiadhatja dühét.

Hogy múlassa az időt, találomra bekapcsolta a tévét. Az egyik csatornát a másik után váltogatta, de fél szemét az utcafronton tartotta. Az ATV-n a 700-as klubot adták, és a fickó épp arról beszélt, hogyan változtatta meg a szívét Jézus. Még ez is! - bosszankodott magában, és már annyira forrt benne az indulat, hogy a falhoz támasztott fejszéjével csépelni kezdte a televíziót. Az szikrázni kezdett kegyetlenül, de végül kisebb robbanások, durrogások kíséretében kiadta a "lelkét".

Megcsörrent a telefon. Ettől kissé összerezzent, mert hiszen őt soha senki nem szokta hívni. Biztos valamelyik bank. Talán valamelyik távoli rokon elhalálozott - futott át az agyán. Felkapta a kagylót. Gyors hallózás után csak ennyit hallott:

- Jézus szeret téged! - és megszakadt a vonal. Döbbenten meredt a telefonkagylóra. Aztán gondolkodás nélkül fogta a telefonzsinórt, és kitépte a falból. - Na, pajtikám, te sem fogsz már többé zaklatni! - mondta gúnyolódva.

Visszazöttyent a helyére, vállára véve nehéz terhét, a gyilkos fegyvert. Ölni akarok! - üvöltötte benne egy hang. - Ölni akarok! Ha valóban létezik ez az Isten, akkor miért nem szól egyenesen NEKEM?! Hogy merészelnek emberek Isten nevében térítgetni engem? Álljon elém az a nagy és állítólag rettenetes Isten, ha valóban létezik!!! 

Kopogtak az ajtón. Még mindig morgott magában, de feltápászkodott és elindult ajtót nyitni. A postás volt. Csupán egy levelet hozott. Ajánlottan. Átvette a küldeményt, majd unottan felbontotta.

Ez állt benne:

Drága Gyermekem!

"Én vagyok Jézus, akit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rúgódozod."

Pál apostolnak is sikerült, neked is szurkolok!

Szerető Atyád: A Mindenható Isten

Döbbenten bámulta a sorokat. Nem lehet igaz! Most valakik összeesküdtek ellenem, hogy taccsra tegyenek?! - üvöltötte mérgesen, és darabokra tépte a levelet, majd jól megtaposta.

Visszacsoszogott a helyére.

Vállára vette a gyilokot, és újabb célpontot keresett. Konokul. Ridegen. Még nagyobb gyűlölettel.

Hogy mi lett később ezzel az emberrel? Beszélik szomszédok, ismerősök, hogy egy reggel úgy találták, csíkos köntösében az ablak előtt, feje lebukott, a fegyver a lábainál hevert. Ölében a "gyűlölt fekete Könyv" feküdt, szemüvege az orrára csúszott. A szíve már nem vert, vége volt. Hogy széttépni készült e a könyvet, vagy olvasni, már soha nem tudhatjuk meg. Egy biztos, Isten holtáig kereste a szívéhez vezető utat. Az utolsó szívdobbanásáig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.