Ment az utcán, a macskakövön hangosan koppantak sietős léptei, versenyt kopácsolva az ablakokat verő esőcseppekkel. Sötét volt, alig világított a következő kanyarban ácsorgó oszlopon a lámpa. Fázott, fekete kardigánja nedvesen tapadt a karjára, testére bőrként szürke nadrágja és fehér blúza. Szája reszketett, tudta hogy ilyen kilátástalan helyzetben még soha nem volt eddig a percig.  

Futás közben cipősarka letört... Ó, még ez is! - bosszankodott magában, és lerángatta amúgy is csuromvizes lábairól a lábbelijét. Már úgyis mindegy volt. Tudta, hogy reggelre alaposan meg fog fázni.

Sírt, könnyei az esővel keveredtek, és ahogy egy kapualjba ért, már sírása zokogássá fokozódott. Üvölteni szeretett volna, de öklét a szájába tömte, nehogy túl nagy zajt keltsen, és magára haragítsa az ott lakókat.

- Istenem! Nem bírom tovább! - suttogta. - Hová mehetnék?

Zakatolt a szíve, a gondolatai úgy cikáztak, mint a viharos égen a villámok. Elege volt addigi életéből, a kicsapongásból, az italból, az alkalmi kapcsolataiból, az állítólagos barátnőiből, akik felszínes és önző viselkedésű, idétlen libák, elege volt a pénz hajszolásából, mindene megvolt, és mégsem volt semmilye.

Ott állt a hegytetőn hatalmas háza, amit a szüleitől örökölt pár évvel ezelőtt. A bankszámláján tetemes összeg, a bútorait neves olasz lakberendező válogatta össze és hozatta egyenest Rómából, mégis minden olyan élettelen volt, olyan üres. Halott.

- Istenem! Én halott vagyok! - zokogta némán tovább. - Úgy érzem, megfulladok.

Tovább rohant, nem is nézte, hová viszi a lába. Nem tudta, mi hiányzik neki, de az, amije eddig volt, bizonyosan nem enyhítette a kínjait.

A folyópartra ért, felszaladt a hídra. Megállt. Lenézett, a vihartól felkorbácsolódtak a hullámok, szürke, félelmetes mélység tátongott előtte. Végleges elhatározásra jutott. Itt ma befejeződik. Nem mehet így tovább. Egy gyors ugrás, és vége. Vége a kínoknak, a fájdalomnak, a csöndnek, a halálos csöndnek, ami annyira kínozta.

Jobb lábát átemelte a korláton, mindkét kezével húzta magát fel a híd peremére. Csúszott és a fém csövek jéghidegek voltak, akárcsak a lány ujjai. - Nem baj, mindjárt túlleszek rajta! - nyugtatta magát.

Bal lábát is át akarta lendíteni a korlát felett, mikor a szeme megakadt valamin. Valami apró, fehér papírlapon, ami a földön hevert. A szél épp a lába mellé sodorta. Mintha valamilyen felsőbb hatalom akaratának engedelmeskedett volna a teste, önkéntelenül lehajolt a papírlapért. Eléggé elázott, alig volt olvasható rajta az írás. Visszamászott a hídra, hogy közelebb léphessen a lámpaoszlop fényéhez. Ez állt rajta:

Ne tedd! Jézus szeret téged!

Újra és újra elolvasta az öt szót, és újra... míg végre megértette. Hogy ez neki, személyesen neki szól. Végül leroskadt a térdeire, és elsírta a fájdalmát, minden magányosságát, elszigeteltségérzését, megvallotta a bűneit, és akkor, valami szokatlan dolog történt vele. Elöntötte a békesség. A nyugalom, ami a szívébe költözött abban a percben, erővel töltötte el, és reménységgel. - Nem halhatok meg. Még nem! Célom van az életben!

A lány attól a naptól fogva egy teljesen más, tartalmas életbe kezdett. Új barátjával, Jézussal szorosabbá és szorosabbá vált a kapcsolata, egy gyülekezetet is talált, ahol szerető testvéreket, új családot kapott, akikkel minden gondját megoszthatta, és ahol ő maga is segíthetett.

Egy fontos dologról élete végéig nem feledkezett meg. Azután a rettenetes és egyben csodálatos nap után hálával telt szívvel, hűségesen minden reggel kiment a hídra, és egy papírlapot hagyott ott, ahol az ő élete is megváltozott egykor. Ráírta:

Ne tedd! Jézus szeret téged!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.