Ordítasz. Hallom én. Teli torokból ordítasz. Először csak nyöszörögsz, forgolódsz, hüppentesz párat, a mocorgásodból tudtam, hogy fel fog ébreszteni az a randa tejeskocsi. Aztán vártam. Talán majd abbamarad a sírdogálás, talán csak egy rossz álom volt, és visszaszundikálsz. Hiszen teli a pocakod, tiszta a pelus, szép időnk van, neked meg alvásidő lenne.

Ezzel párhuzamosan kedves édesanyád a gép előtt ücsörög. Pedig ezer dolga lenne. Végigpillant a lakás romjain, a porszívón, ami maga is poros, nemcsak a szőnyeg, amin használni kéne, a szennyeshalmon, aminek a mosógépben lenne a helye már órák óta, a mosogatón, amiben tornyosul a sok tányér meg fazék tegnapról, az elrakásra váró tiszta ruha a fotelben... jaj!

Megértelek drágám! Együtt érzek veled. Nekem is ordíthatnékom van néha. Folyton egyedül vagyok ezzel a sokmindennel, a teendőimmel, a szolgálataimmal, a magánnyal, a torokszorító érzéseimmel, és ordíthatnékom van. De tudod, mit szoktam ilyenkor csinálni? Imádkozom. Megbeszélem Istennel a dolgot. Talán Ő tud valami megoldást.

Szóval neked se jó, nekem se jó a helyzeted. Te ki vagy szolgáltatva nekem, én meg bénult vagyok, talán a kávé hiánya, talán egy elmaradt ölelés, vagy puszi, netalán egy kedves szó hiánya, ki tudja már? Mégis - támadt egy ötletem. Menjünk sétálni, kisbabám! Kiszellőztetjük a fejünket együtt, és máris szebb lesz a világ. Ha meg hazaértünk, jöhet a kötelezettség!

A szennyes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.