Mindössze néhány hete derült ki. Kórházba került, mondták talán epegörcs, talán gyomorfekély. Aztán csak jöttek az egyre aggasztóbb hírek felőle. Imádkoztunk. Sokan. A gyülekezet egy szívvel ment az Úr elé érte együtt és külön-külön is. De Isten akarata más volt...

Akiről írok, a mi drága gyülekezeti tagunk, testvérnőnk, Ilonka, aki novemberben merítkezett be, adott tanúbizonyságot hitéről és Krisztus iránti szeretetéről, hűségéről. Mindössze 62 év adatott neki, tegnap előtt éjszaka hazavitte őt az Úr. Rákja volt, előrehaladott, nem tudták megmenteni. Összeszoruló torokkal írok erről, mert bár nem voltunk mi közeli barátok, a szó világi értelmében, és az én zárkózottságomból is fakadóan talán, nem is jártunk minden nap össze. Holott megtehettük volna, mivel a szomszédasszonyom is volt. Mégis szíven ütött, ami a családjával, vele most történt. Milyen rövid is az élet. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de komolyan elgondolkodtam rajta. Bárkivel közülünk megtörténhetne ez, nem tudhatjuk, nekünk mennyi idő adatott Isten tervében. Öt év? Tíz? Tizenöt? Vagy csupán néhány hét? Vajon mennyire sáfárkodunk jól az időnkkel, amit a Földön tölthetünk Isten szolgálatában? Vajon mennyire vagyunk hálásak Istennek azokért az időkért, amiket a családunkkal, a testvéreinkkel vagy barátainkkal lehetünk? Vajon elégszer öleljük e meg az édesanyánkat, édesapánkat vagy gyermekeinket? Elégszer mondjuk e nekik, hogy szeretlek? Vajon úgy élünk e ezen a világon, hogy mikor meg kell majd állnunk a MIndenható előtt, kihúzott derékkal, felegyenesedve nézhessünk fel Rá, vagy szemlesütve szégyenkezünk majd előtte?

Úgy tudom, Ilonkától megkérdezte a lánya, hogy miért imádkozzunk. Gyógyulásért vagy hogy az Úrhoz mehessen. Nem volt depressziós, mielőtt valaki bemagyarázná a dolgot. Azt felelte, hogy szeretne az  Úrhoz költözni már. Csak az képes ilyen választ adni erre a komoly kérdésre, aki kimondhatatlan szerelemmel és vágyódással van telve Jézus iránt.

Most már Ott lehet. Láthatja Őt színről-színre. Énekelhet Neki éjjel és nappal. Az angyalokkal együtt. A bemerítkező ruhája fehérségénél milliószor vakítóbb hófehér ruhában áll a Trónus előtt, és soha többé nem lesz része fájdalomban, szenvedésben, könnyekben és nehézségekben. Most már mindent ért. Nincs titok, lehullott a lepel a szeméről. Bárcsak az a tudás, ami az övé, az enyém lehetne már most! Hogy én is bölcsebben és nagyobb örömmel tudjam nézni a mindennapok taposómalmát. Isten mindannyiunkat tanít ezzel. Hogy meg kell állni időnként. Számot kell vetni. Fiatalnak és idősnek egyaránt. És egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan éljük az életünket.

"Taníts, Urunk úgy számlálni a napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"

Drága Ilonka! Nyugodj békében! Mindig itt leszel majd a szívünkben!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.