Aki ismer, tudja hogy általában próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni, hogy alapjában véve optimista vagyok mindennel kapcsolatban. Már csak Isten miatt is, aki a szívemben él. Ám ma kicsit kikattantam, besokalltam, úgy érzem, torkig vagyok mindennel. Úgy döntöttem, felsorolom magamnak, hogy milyen pozitív és negatív hatások értek ma, vagy az utóbbi néhány hétben, hónapban. Merthogy azok hatása is folyamatosan visszaköszön, ha nem máskor, hát álmomban.

Azt is mondják, főleg a nagyon okos emberek, hogy egy kereszténynek sosem lehet olyan napja, mikor a Holdra kíván mindenkit maga körül, mikor arra vágyódik, hogy egy lakatlan szigeten üldögéljen magányosan a sziklák tetjén és hallgassa a tenger zúgását. Mert hogy nekünk kell lenni azoknak, akik másokat is felüdítenek. De hiszen én hány éve már, hogy minden nap azt teszem! Nem az én dicsőségem, nem az én érdemem, de mint ahogy a "duracell-nyuszi", úgy az ember is le tud időnként merülni, ha nincs miből feltöltekeznie. Éreztem már régen, hogy el fog következni ez a nap, de hogy egy olyan kis apróság váltsa ezt ki, mint a mai védőnőnél tett látogatásom, nem is sejtettem.

Hogy hogy is történt? Nem kell semmi szájensz fiksönt elképzelni... Csak és mindössze a "néni" közölte, hogy hoppá, maga három kilót hízott az ünnepek alatt...! Jaj! Így is alig-alig éreztem magam már nőnek, de ez betett. Tudom, tudom, ez az a helyzet, amikor egy kismamának a nyolcadik hónap táján már illik is híznia, főleg hogy én eddig összesen három kilót híztam. Dehát... ne szépítsük, ugye ezt mindenki tudja, hogy sok. Én is. Erre meg még egy rosszalló pillantás az utcán, és a gombóc a torkomban már növekedésbe is kezd...

Aztán Szilveszter előestéjén kezdődött valami más is. Akkor is az a fránya gombóc kezdett gömgölyödni, aztán már csak azt vettem észre, hogy rángatom Palit, hogy vigyen el itthonról kocsikázni. Valahol az országúton aztán elkapott a zokogás, és felordítottam. Apa! Nem fogtam fel eddig, a sokk jótékony hatása mindent elködösített az elmémben, és folyamatosan azt a hamis üzenetet küldte a szívemnek, hogy mindez nem is velem, hanem valaki mással történt meg. Hogy akkor ott a temetőben nem is az én édesapámat temették el, hogy nem is halt ő meg, csupán messzire ment, és majd hazajön. De akkor élesen belémnyilallt ott az országút szélén a fájdalom, hogy dehogy. El kell búcsúznom tőle - majdnem örökre -, hogy majd csak a mennyben láthassam viszont.

Az édesanyám hiányával is küzdök, aki tudom, mennyire szükségét érzi, hogy közel legyek most hozzá. Egyedül maradt abban a nagy házban a magatehetetlen nagymamámmal, és gürizik és gürizik egész nap, addig míg ájultan nem zuhan be az ágyba. Nem csak azért, mert egyébként is nyomja a nagy felelősség, ami a kórházban az osztály vezetésével jár együtt, hanem elmondása szerint azért is, hogy ne kelljen gondolkodnia.

Biharkeresztes pedig az egyik legnagyobb fájdalmam. Az a hely, ahol minden szegletét szeretnem kellene a városnak, úgy érzem egyre inkább a börtönömmé válik, ahol a vígasztalást és kedves szót csak Istentől kapom meg évek óta. Igyekszem én, igyekeztem is, mióta itt vagyok, hogy beilleszkedjek az emberek közé, hogy elfogadjanak, találtam is egy-két igazán kedves embert, egy közülük pedig jó barátnőm lett. A gyülekezet az egyetlen hely, ahol meg tudok nyugodni, ahol fel tudok engedni, ahol önmagam lehetek, mert a város nagy pletykafészkei eltökélték, hogy olyan képet festenek rólam, ami nem vagyok, így sokszor már utcára menni sincs kedvem. A fáradságot sem vették soha, hogy igyekezzenek megismerni, kitaláltak a személyiségemet illetőleg mindenféle gonoszságot, amit csak el lehet képzelni. Eleinte nem is vettem ezt olyan komolyan, hiszen a gyerekeiket tanítottam, szerettem, nevelgettem, ahol tudtam segítettem, akit tudtam, elláttam élelemmel vagy ruhával, és meg sem fordult a fejemben, hogy mindez ilyen visszhangot vált ki. Rájöttem idővel, hogy egyszerűen az emberek mindent félreértenek, és olykor bizony szándékosan, fel sem tételezve, hogy valaki csak úgy egyszerűen ad, ingyen, nem várva vissza semmit cserébe. Ha pl. ingyen korrepetáltam valakit, bolondnak néztek.

Most legutóbb már igazán sok volt, mikor egy nő, akit elsőre úgy véltem, nem is ismerek, /csak utólag derült ki, hogy egyszer már összefutottunk a gyülekezetben/, kedvesen közölte, hogy az a hír járja rólam, hogy azért vagyok ilyen kövér, amilyen, mert egész nap a számítógép előtt ücsörgök. "Kedvesen" ellátott még táplálkozási tanácsokkal is - ki kérte?! -, majd rúzsos csókot nyomott az arcomra, és ellibbent. Egyszerűen megáll az eszem. Ahonnét én jövök - Fejér megyéből - sem voltak tökéletesek az emberek, jaj dehogy! nem élek álomvilágban, de azt tudom, hogy azért, amit tettem az emberekért, megbecsültek, a faluban köztiszteletben álltam, mindenki tudta, hogy tettem le eleget az asztalra ahhoz, hogy ne nézzenek bolondnak miatta.

És itt jön a képbe Isten. Már csak Ő maradt nekem. Ezt nem lekicsinylően írom, inkább utolsó és drága mentsvárnak. A bátor emberek is időnként jobbnak látják a harcok elől visszahúzódni és erőt gyűjteni a következő ütközethez. Én is valami ilyesmire vágyom. Azok az emberek, akik az utóbbi időben bántanak, bántottak, persze nincsenek kevésbé szeretve általam, habár bevallom, sokszor nagyon nehéz őket szeretni. Isten az, aki segít, hogy még mindig oda tudjam tartani a másik orcám is. És még él bennem a vágy az iránt is, hogy Isten a jóhíremet helyreállítja, hogy meglátják majd az emberek, mekkorát tévedtek. De ha nem is fog így történni, azt tudom, hogy Isten előtt nincs szégyenkezni valóm. És ez a lényeg.

Még arról is szeretnék szót ejteni, hogy azért egy-két igazán megható és kedves apróság is történt velem tegnap és ma. Néhány kedves hozzászólás itt a blogtérben, egy bátorító szó, ami lehet, annak aki írta, semmiség, de annak aki olvassa - megadhatja a napjához szükséges lendületet. Sokszor bántjuk egymást mi bloggolók, de elfeledkezünk arról, milyen felemelő tud lenni a helyén mondott szó a másik felé. Én elhatároztam, hogy igyekezni fogok sokkal jobban, hogy minél több naplóíró társamat bátoríthassam, vígasztaljam, vagy csak egyszerűen a lábai elé kucorodva hallgassam, mert tudom tapasztalatból, hogy ez milyen sokat jelent olykor. Én mindenesetre - így név említése nélkül is - köszönöm szépen.

Hát ennyi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.