Minden Karácsonyom más volt eddig. De egyiket sem nevezhettem volna soha rossznak. A gyermekkorom karácsonyai pedig egyenesen csodálatosak voltak. És úgy érzem, nem csak a hosszú idő színezte ki az élményeimet. A szüleim - még ha mindig csak egy egészen kicsi pénzből gazdálkodtak is, igyekeztek számunkra - a húgom és részemre - a legnagyszerűbb ünnepet varázsolni körénk. Emlékszem pl. arra a szentestére, mikor 13 évesen élet és halál közt lebegtem az agyvelő-gyulladásom miatt a fertőző osztályon, és mégis.. volt karácsonyfa, volt anya, apa, tesó, pici ajándék, de leginkább amit most is hiányolok, és amiben már nem lehet részem, a biztonságérzetet nyújtó drága ölelésük.

Az idei ünnep fájdalmasan telt. Nem írhatok mást. A halászlevet is sírva főztem, minden illatról, színről, még a fenyőfa állításról is apu jutott eszembe. Nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz. Lehet, hogy sok olvasóm már únja, hogy ennyit "nyavalygok" amiatt, hogy elvesztettem az édesapámat, de nem érdekel. Azon a ponton vagyok, hogy annyira fáj, hogy nem bírom magamban tartani. Talán ha kiírom magamból, enyhül a kín. Kétségbeejtő volt úgy körülülni a fát, asztalt, hogy közben folyton az járt az eszemben, mintha én rettentő gonosz lennék, itt "dőzsülünk", miközben apu szegény kinn van a temetőben. Olyan érzés volt, mintha rossz gyereke lennék, és megfeledkeztem volna róla.

Persze tudom, hogy az efféle gondolatok nem Istentől származnak, jó esetben az elménk, tudatalattink szüleménye, rossz esetben pedig az ördög nagyon is szeret lelkifurdalást ébreszteni és vádolni bennünket. Mégis nehéz, hiába tudom, hogy amit érzek, az nem igaz.

Az idei Karácsony egyébként nagyon békésen telt, ezt leszámítva, Dani babánk őszintén örült mindennek, mindegy volt neki, hogy milyen kis apró pénzt tudtunk rááldozni, ő ugyanolyan csillogó szemmel látott neki kicsomagolni a játékokat, mesekönyvet. Egyébként nem is szeretnénk, hogy nagyon ajándékközpontúvá váljon a számára az ünnep, hiszen szeretnénk, ha tudná, az ünnep nem erről szól. Mégis öröm volt megajándékozni őt és látni a lelkesedését. Ráadásul most tudatosult bennünk, hogy az idei az utolsó olyan ünnepünk, amikor még csak hárman vagyunk, mikor még csak ő van nekünk, ő a mi egyetlen kicsinyünk. Hiszen március közepére érkezik Barnuska, akit már rettenetesen várunk. De addig még ezt a néhány hetet szeretném olyan szoros közelségben tölteni Duduskánkkal, Danival, amennyire csak lehet. Nem tudom megmagyarázni szavakkal, mi van a szívemben ezzel kapcsolatban: vegyes érzések. Örülök, mert bővül a család, és egy kisbaba mindig maga a csoda. De sajnálom is ezt a három és fél évet, mikor még csak így voltunk, apa, anya és Duduska. Mert ez meg így volt felejthetetlen.

Azt hiszem, Forrest Gump szavaival zárom a soraimat, nem mondhatok mást:

"Ez minden, amit erről a témáról mondani tudok."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.