A héten nagy csoda történt velem. Nem is igazán tudom még felfogni. El is mesélem, csak előbb szükségeltetik némi "történelmi áttekintés" a történethez...

  A gimnáziumi éveim és az általános iskola befejezése közt egy két éves periódus van, vagy inkább nevezzük a "sötét múltamnak", amiről nem szívesen beszéltem eddig. Az igazság az, hogy nem csak hogy nem beszéltem, de nem is igazán gondoltam rá. Legfeljebb rémálmaimban. Megrázó, megalázó időszak volt, olyan fajta, amiről ha az ember álmodik, lucskosan ébred fel reggelente.

  Egy pénzügyi szakközépbe irattak be a szüleim az általános iskola után, pusztán anyagi megfontolásból, szeretettel, mert szerették volna, hogy olyan szakma legyen a kezemben, amivel könnyedén boldogulok majd az életben. Mondanom sem kell, hogy az ének-zenei általános után ez nekem olyan volt, mint valami hatalmas pofon, a virágzó, élettel teli, vidám és izgalmas iskolából egy szürke, unalmas, szögletes és szívtelen világba csöppentem. Nem is a tanulni valóval lett volna a gond, inkább a közeggel, az osztálytársakkal, a tanárokkal. Így utólag visszagondolva nem is igazán tudom, mire orroltak jobban, hogy más vagyok, vagy hogy nem követem az általuk diktált sznob életmódot. /most az osztálytársakra gondolok./ A tanárok nagy része is csődöt mondott előttem, mint pedagógus. Soha egy percre sem tekintettek minket egyedi, értelmes és különleges teremtményeknek, mindannyian puszta káposztafejek voltunk előttük, akiknek nincs lelkük, szívük. Nem elég, hogy "basszuskulcsos"-nak vagy "violinkulcsosnak" csúfoltak a "pedagógusok" , pl. a kedves fizika tanár, nem elég, hogy a nyelvérzékemet vonták kétségbe és megbuktattak angolból /egy olyan nő, aki a skót vendégtanárnővel két szót sem tudott váltani, mert beszélni azt ugye igen hiányosan beszélte az angol nyelvet. És mennyivel inkább tudott saláta és süteményrecepteket diktálni a tananyag helyett órákon!/ Minősítettek anélkül, hogy bármelyikük is vette volna a fáradságot, hogy megismerjen, megkérdezze, ugyan már mi baj van? Miért is nem tanulsz?

  Azzal nem igazán foglalkozott senki, hogy mellesleg az édesapám épp haldoklott, /hála Istennek, a hosszú szenvedés után mégis meggyógyult később/ hogy annyira rossz anyagi körülmények közt voltunk, hogy minden nap hitelben vásároltunk, hogy anyukám is 45 kilóra fogyott a 60-ról az idegtől, hogy nem igazán éreztem jól magam az új iskolámban... és még sorolhatnám. Ráadásul tinédzser voltam, akit ha lehet így fogalmazni minden dolog még érzékenyebben érintett, mint másokat.

  Pedagógusként tudom, hol követtek el rettenetes hibákat, olyanokat, amiket legalább a rossz példa miatt, de egy életre elhatároztam, hogy én nem szeretnék elkövetni. Soha nem szeretnék egy gyereket sem beskatulyázni, /remélem, eddig sem tettem!/, csúfolni, lenézni, hülyének titulálni...

  Enyhe elégtétel számomra, hogy semmiben sem volt igazuk! Próbálták elhitetni velem, hogy nincs nyelvérzékem, szegény anyunak megmondta a tancsi néni: "Sajnálom, anyuka! Teljesen értelmetlen vele tovább gyötrődni. Egyszerűen nincs semmi érzéke a nyelvekhez. Nincs hozzá hallása." Anyu hiába magyarázta neki döbbenten, hogy dehát hogy lehet, hogy egy zenei hallással rendelkező lánynak nincs hallása??? Nem értette... Enyhe elégtétel tehát számomra, hogy annyira nincs nyelvérzékem, hogy felsőfokon beszélem az angolt, tolmácsolok, műfordítok, verseket, dalokat írok angolul...

  A könyveléshez is hülyének bizonyultam a tanárok szerint. Ehhez képest az érettségi után pár évig /miután megszereztem a mérlegképes képesítést/ könyveltem, méghozzá elég jól. Nem mondom, hogy a szívem csücske volt, de volt munkám, és ezért hálás lehetek.

  A tanulmányi átlagomról pedig... mennyit tesz, ha az ember szerető közegben van, és bátorítják, dicsérik: a gimiben /ugyanis a második év után visszamentem a volt sulimba, ami akkor alakult át 12 évfolyamos ének-zeneivé/ 4-5- ös tanuló voltam, leérettségiztem és főiskolára mentem.

  Ha nem lett volna valaki az alatt a rémes két év alatt, amit a szakközépben töltöttem, nem is tudom, mi lett volna velem. De úgy alakult, hogy két meglehetősen erős egyéniség, két lány, szoros barátságot kötött egymással. Mindkettőnket a perifériára igyekeztek szorítani, mindkettőnkre ráhúzták a vizes lepedőt, nem voltunk semmire jók, ígyhát mi összekapaszkodtunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk az egészen. Volt, hogy együtt tanultunk, volt, hogy a háztetőn napoztunk, kicsit elmenekülve a lenti világból. Verseket írtunk, énekeltünk, igazi jó pajtások voltunk. És aztán valahogy az iskolaváltás miatt elveszítettük egymást. Később ráadásul el is költöztünk a városból, és nem találtuk a másikat. És eltelt 15 év. A héten pedig visszakaptam őt. Hát ez a nagy csoda. Csak egy bajom van, hogy haragszom a számítógépre, a netre, mert bármilyen nagyszerű találmány, egy dolgot nem tesz lehetővé: hogy megölelhessem. Annyit levelezünk azóta, nem győzünk mesélni, mi minden történt velünk, én meg nem győzök betelni azzal, mennyire szép és értékes nővé cseperedett, hogy milyen jószívű, másokon segíteni akaró, másokért élő, gyerek és családcentrikus. Igazán büszke vagyok rá, hogy még mindig a barátja lehetek, hogy fontos vagyok neki és értékesnek tart ő is engem. Hálás vagyok Istennek, hogy nem hagytak rajta nyomot azok a rémes évek, hanem inkább ő is az előnyére fordította az ott átélteket. Szívből kívánok mindenkinek ilyen nagyszerű barátot, mint ő. Az életem egyik fontos, hiányzó puzzle-darabja így a helyére került. Nélküle nem lett volna teljes a kép.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.