Vasárnap délután van, enyhén szivárog a napfény a szürke felhőpamacsok mögül, kémények füstje emelkedik a magasba, tör utat, jelezve, hogy bizony a hőmérő higanyszála egyre lejjebb vándorol. Összébb húzom magamon az anorákom. Fázom.  Bevetődünk az autóba, összebújunk a kicsivel és pótnagyinkkal, és felbőg a motor. Férjem a volán mögött, jó kedvünk van, még mindig a délelőtti prédikáció szavai töltik el a szívünket. "Jobb adni, mint kapni." Fejemben ez a négy szó kavarog, gyúrja a szívem, korbácsolja a lelkem.   Félúton járunk. A távolban az út mentén aprócska ponton akad meg a szemem. Először kis mezei állatkának látom, majd ahogy közeledünk, nő és nő a kis pont előbb folttá, majd emberformát ölt, kicsit hajlott hátát is meglátom végül és a fejére kötött sötét kendőt. Öreganyó totyog az út szélén. Egyedül, valahol Keresztes és Böszörmény közt félúton. Eddig kb. 5 km-t jöhetett. Nem várok, kérem Palit, hogy álljon meg és vegyük fel. Megindult a szívem. A bensőmben Jézus sírt.  Pali kiszáll, ajtót nyit, a néni restellve motyogja, hogy csak négyszáz forint lapul a zsebében, de azt majd mind nekünk adja... Érzem a bőrén a sok napja nem tisztálkodás áporodott szagát, látom a kezeit, amelyek lilára vannak fagyva, a szemét, amiben hálakönnyek ülnek. Megint összeszorul a szívem. Próbálunk vele szót váltani út közben, de a néni nem hall jól, így csöndben gurulunk tovább uticélunk felé. Szerencsére a nénike is oda tart, ahová mi.  Megérkezünk, és kiderül, ő is épp ott szeretne megállni, ahol mi, pont ahol a csöppnyi imaház lapul a zajos falucska kellős közepén. Kiszállunk. Ahogy kisegítjük, már szeretné is a pénzt a férjem kezébe csúsztatni. Férjemmel egyszerre hárítjuk el, jaj, dehogy fogadjuk mi el! Bár mi adhatnánk! - gondoljuk egyszerre, de sajnos nem volt nálunk a pénztárcánk. A sors fintora.  A néni erre megkérdezi: Megengednék akkor legalább ezt? - odahajol hozzám, és megcsókolja a mellkasom, és azt mondja: - A jóisten áldja meg magát! - a férjemmel úgyanígy tesz. Aztán elsírja magát: - Ma még nem ettem semmit. Nincsen nekem otthonom, hajléktalan vagyok. 80 éves. - kicsit összefüggéstelenül beszél, de fájdalmat okoz minden szava. - A fiamhoz jöttem, meglátogatom, aztán megyek tovább. - dehát mi mit adjunk??? - zakatol bennem a szörnyű kérdés. Annyira szeretnék adni neki valamit, de úgy tűnik, sem étel, sem az anyagiak terén nem tudunk felé szolgálni. Megáldjuk hát Palival, kívánjuk, hogy a "jóisten", akit ő maga is emlegetett az imént, töltse be minden szükségét, és találjon rá teljes szívével. Aztán tovább tipeg, akár egy kisgyermek, a mamája nélkül. Fognám még a kezét, kísérném. De nem tehetem. Egyelőre úgy tűnik, nincs is rá szükség, mert eltűnik egy közeli kapualjban, céljához ért. Felsóhajtok. Érzem, hogy könnyes az arcom, eddig nem is vettem észre. Elmaszatolom, és átkísérem a kisfiam az úton. Elkezdődik az istentisztelet a kicsiny imaház falai közt, öröm tölt el és hála. Öröm, hogy végre alkalmam nyílt máshogy is szolgálni, nem csak azon a módon, ahogy legtöbbször, a gyülekezet élén. Most azonban elbújhattunk, igazán elbújhattunk Jézus mögé, vihette egy kicsit a karján az Úr ezt a drága életet. Nem fogom soha elfelejteni ezt a délutánt. És imádkozom érte.   Hálás  vagyok nagyon, hogy megtanított az Atya gyakorlatban is minket, hogy "jobb adni, mint kapni." Persze ez csak egy kiragadott példa volt az emberi életből, mindenkivel megesik ilyesmi, sőt úgy vélem, céllal. Isten mindig tanít. És én rájöttem, ekkor vagyok igazán boldog. Nekem most van Karácsony, lelki értelemben. Ennél többet nem is kívánhatnék.