Szolgálni Istent sehol és soha nem könnyű feladat, bár mit mondjak, édes teher. A gyülekezetünk, ahol férjemmel három esztendeje tesszük a dolgunkat, lassan gyarapodik, sőt, sokszor visszafelé "növekszik", és emberileg nézve ez sok szomorúságra adhat okot. És bevallom, sajnos gyakran megengedjük magunknak azt a luxust, hogy szomorúak is legyünk emiatt. Ahelyett, hogy a sopánkodást félretéve Isten elé borulnánk, és Tőle várnánk a válaszokat miértjeinkre. Növekszünk, fogyunk, jönnek-mennek az emberek - de bárhogyan is, vajon mi a helyünkön állunk? Vajon nem mi vagyunk e a legnagyobb gátjai Isten munkájának? A túl nagy ego, vagy a túlzott buzgóság, mikor már nem is Istent, hanem a szolgálatot szolgáljuk - okozza a lassú pozitív változásokat, vagy egyszerűen tényleg azokat a bizonyos utolsó bibliai időket éljük, és az emberekben meghidegült a szeretet és az Isten utáni vágy?

Az ország észak-keleti régiójában, egy kis határmenti városkában élünk, ahol az emberek nagy része a csempészetből tartja fenn magát. Munkalehetőség nincs, ismerek olyanokat, akik több diplomával is egyszerű vámügyintézőként dolgoznak, és még azért is hálát kell adjanak. Szóval marad a román cigi, pia, drog, és még ki tudja mi.

Ha végig sétálunk a "fő utcán", már ha lenne olyan, csupa csüggedt, reménytelen, fénytelen tekintettel nézek farkasszemet, akik már nem szeretnek és tudnak mosolyogni. Az egész nap úgy telik el életük minden napján, hogy várják a postást, mikor hozza a segélyt, így hó elején rengetegen vannak a húsboltban vagy a közértben. Hónap végére már csak többnyire a bolt előtt található néhány lézengő ember, vagy a kocsmában, ahol még mérnek a számukra hitelben.

Mikor ideköltöztünk Palival, nagyon lelkesen vágtunk bele a lelki munkába, igyekeztünk mindenkivel jó kapcsolatot kiépíteni, és úgy tűnik, ez sikerült is, sokan ismernek és szeretnek minket a városban. Hála és dicsőség érte Istennek! Ám leszámítva a csomag osztást és különféle karitatív tevékenységeket, amikkel gyülekezetünk foglalkozik, nem igazán érdeklődnek Krisztus iránt.

Emlékszem, két évvel ezelőtt csodálatos Karácsonyunk volt, Németországból két kamionnyi ruhát, játékokat, cipőt, konyhai eszközöket és meleg takarókat kaptunk, és rendeztünk egy evangelizációs hetet. Soha nem volt annyira dugig a terem, mint azokon a napokon. És mi szívesen adtunk, hiszen hála Istennek, volt mit! De azért is hálaadással tartozom, hogy azon a héten ez a rengeteg ember hallhatta az Evangéliumot, hogy van remény arra, hogy nem így kell leélniük az életüket, ahogy eddig. Isten bővölködő életre hívott el mindenkit. Na, persze ez nem feltétlen anyagi gazdagságot vagy bővölködést jelent, ahogy sokan tévesen félreértelmezik az Igét, lelkiekben azonban minden hívő a leggazdagabbnak számít a világon. Sajnos azonban nagyon kevesen maradtak meg a gyülekezetben az evangelizációs hét után, csupán nyolcan merítkeztek be, úgy tűnik ők igazán Krisztus arcát keresték, és nem a kezét. Dehát ismert az igevers a keskeny és széles útról...

A nyári gyerektáboraink nagyon népszerűek, bevallom egész évben ezt várom a leginkább. Ilyenkor egy hétig zsong a gyülekezet udvara a vidám nevetéstől, bohóckodástól. És ekkor is elhangzik a Krisztusról szóló üzenet, minden napon. És jönnek Hozzá gyerekek is, letérdelnek és befogadják Őt a szívükbe. De a vasárnapi iskolai alkalmak többnyire elmaradnak, mert év közben a gyerekek nem járnak keresztény közösségbe. Hiszen a szülőktől nem látnak jó példát.

De nézzük most magunkat:

Vajon mi hűségesek maradtunk e Krisztushoz, és azt tesszük e igazán, amire elhívott bennünket? Vajon ha civakodunk a férjemmel, és nem vagyunk jó példa az emberek előtt a házasságunkkal, egymás iránti feltétlen odaadásunkkal, szeretetünkkel, akkor hogyan akarunk meggyőzni bárkit, hogy Isten képes megváltoztatni az életüket? Hiszen, ha már a pásztor és a felesége is marják egymást, akkor ugyan hol van Isten? Ha az előljárók nem bőkezű adakozók, hanem kapzsik és saját malmukra őrölnek csupán, akkor honnan láthatják meg a szegények Jézus jóságát és irgalmát? Vajon mi eleget adunk abból, amit mi is csak kapunk Odaföntről? /Hiszen semmi sem a miénk itt a Földön, még a saját testünk sem, hiszen az is a Szentlélek temploma a Biblia szerint./ Vajon nem tartunk magunknak vissza belőle csupán annyit, mint Anániás és Szafíra az Apostolok cselekedetei c. bibliai könyvben? Vajon a mi imádatunk valódi imádás, vagy csupán jól betanult, az évek során ránk ragadt hagyomány és vallásos cselekedet? Mi lakik, Urunk, a szívünkben? Ugye, Te?! Ha mégsem teljes bennünk valami, ha látsz bennünk bármit, ami nem helyénvaló, tisztíts meg, hogy tiszta kezeket felemelve jöhessünk újra Eléd borulni! Amen.

Most pedig következzék bátorításképp és csodálatos bizonyságtételként egy kisfilm a skóciai ébredésről. Szerintem nézz bele, tetszeni fog, Isten jelenléte leszállt egy kis skóciai falura, és hatalmas ébredés tört ki ott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.