Szülinapom van. Hajnali háromkor ücsörgök a gép előtt, és belémhasít a felismerés. Dráma van készülőben. Nem akarom, hogy így legyen, de valahogy képtelen vagyok parancsolni az Időnek, őrülten száguld előre, nem kérdez, és nem vár véleményt. Csak úgy rohan. A tükör sem a barátom mostanában, valahogy azt az érzést akarja velem elhitetni, hogy öregszem. A múltkor egy csomó ősz hajszállal jött, most meg néhány új ránccal. Nem rendes tőle. Meg is sikáltam azon nyomban. Nincs joga ilyen csúnyán becsapni!

József Attila, a fő kedvencem sem élte meg túl vidáman ezt a szülinapot, a harminckettediket, és valahogy most kezdem megérteni igazán. Na persze, hogy neki ezer egyéb elég komoly oka volt azt írni, amit. De a zsenikém tudott valamit.

Igazából azonban amellett, hogy valódi drámai események zajlanak elmémben, nem olyan tragikus a helyzetem. Be kell lássam. Hiszen nagyszerű családom van, tündéri kisfiam, aki bár tegnap a gyülekezetben igencsak kihúzta a gyufát a szék tetején táncolással, de alapjában véve nincs okom panaszra. Sőt! Szeretnek és szerethetek. Azt hiszem, valami ilyesféléről álmodtam tinikoromban. Isten is velem van, ez a legnagyszerűbb az életemben. De nem jó érzés számszerűsítve is látni az ember korát.

Emlékszem a huszadikra, egy játszótérre menekültem, annyira bedepiztem, szakadó esőben, miközben otthon a barátaim és a család tortával és partival vártak. Azt hittem akkor, itt a vég. Na, szerencsére beigazolódni látszik, hogy még nem annyira. Úgy tűnik, Istennek még tervei vannak velem, és  ez nagyon boldoggá tesz.

Megnyugtat a tudat, hogy bármennyi időm van még hátra az életből, azt úgy élhetem le, ahogy mindig is szerettem volna. Szeretetben és harmóniában. Nem tökéletes az idill persze nálunk sem, de szeretem az életem és szeretek élni. És a legfőképp, nagyon szeretem őket, és köszönöm nekik, hogy elviselnek, bírják a dilijeimet, heppjeimet, hisztijeimet, és hogy értékelik a legapróbb dolgaimat is.

A szüleimnek is hálás vagyok, hogy felneveltek, és hogy olyan ember lehetek, aki vagyok, nagyrészt nekik köszönhetem.

Valahogy olyanná kezd válni az írásom vége, mint egy Oscar-díj kiosztó gála. Nem akarok ennyire elérzékenyülni! De elhülyülni sem szeretném. Fontos a születésnap, hiszen ez is egy mérce az életben. Mindig kell valamihez, valakihez mérnünk önmagunkat, és ha már más nem marad, önmagunkhoz. Szóval:

Boldog születésnapot!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.