Felriadtam ma éjjel. Az álom és ébrenlét határán már megint eszembe jutottál. Nem akartam, hogy így legyen, gyötörsz, zargatsz, tűnj már végre el! Nem érdemled meg, hogy még egy ébren töltött éjszakát rád pazaroljak. Egyáltalán, semmit sem érdemelsz, csak sajnálatot, és amit egy keresztény lány mondhat: Áldjon meg az Úr!

Nehéz a szívem, bár már nem annyira, mint évekkel ezelőtt. Kevesen tudják, hogy a szerelmi életemnek is vannak igen fájdalmas pontjai. Ezekről néha nagyon szívesen, néha egyáltalán nem beszélek. Most abban a stádiumban vagyok, hogy könnyek nélkül is megy az esetről beszélnem. Legalábbis remélem.

Elrontottam. Ez a szó, ami a leginkább felötlik bennem, ha rá gondolok. Régen kezdődött történetem, az ezredforduló táján. Gyönyörű, kora nyári nap volt, mikor megismerkedtünk - nevezzük Péternek - , a bemerítkezésem napja. Alig vártam már ezt a hatalmas örömünnepet, hiszen keresztényként így tudja az ember leginkább kifejezni, hogy egészen Krisztushoz tartozik. Tulajdonképpen keresztelőnek is hívhatjuk, hogy mindenki megértse. Petit régebbről futólag ismertem, nagyon kedves, és borzasztóan értékes fiú volt, három évvel fiatalabb kiadásban, mint én. Isten után a muzsika volt a mindene, akárcsak nekem, mindketten egy keresztény könnyűzenei együttesben dicsértük az Urat, így akadt közös téma bőven. Bérelt busszal utaztunk Tatára, ahol a helyi gyülekezet megnyitójának megkoronázásaként bemerítkezést tartottak. Mikor felszálltam, már csak egyetlenegy ülés volt szabad, Peti mellett, és hangosan kiáltott azért, hogy foglaljam el. Nem volt kétséges, hogy érdekes utazásnak nézünk elébe. Ahogy lehuppantam, és rápillantottam újdonsült útitársamnak, valami furcsa dolog történt. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra láttam magunkat évekkel később, hogy utazunk együtt a buszon, és immár férj és feleség vagyunk. Egy igevers is elkezdett vadul lüktetni bennem, az Énekek Énekéből: "Szerelmesem olyan, mint almafa erdő fái közt. Árnyékában vágyom ülni." Nem értettem. Most miért jut eszembe ez az igerész? Mi köze van ehhez a szemüveges, mély hangú és végtelenül értelmes fiúnak ehhez?

Az egész napot együtt töltöttük, beszélgettünk, csak folyt belőlünk a szó, mintha soha nem is akarnánk abbahagyni. Beszélt nagy szerelméről, a harsonáról, a suliról, a családjáról, és végül - a betegségéről. Megdöbbentem. Kiderült, hogy izomsorvadása van - amit én észre sem vettem, mivel a kór még "csak" egy izomrostot támadott meg a lábában, és hogy az orvosok azt mondták, hogy csak 40-45 évet jósolnak neki. Nagyon megdöbbentem, és egy számomra addig ismeretlen fájdalom cikázott át rajtam. Teljesen megmagyarázhatatlanul. Nem csupán sajnáltam, inkább féltést éreztem valahol a lelkem mélyén.

A nap vége felé közeledett, felszálltunk arra a fránya buszra, én pedig végérvényesen elszomorodtam. Mostmár biztos, hogy nem fogjuk egymást látni, hiszen mindketten más városban élünk. Ültem mellette, valamit bizonyára csacsogtam is, mert időnként válaszolt és hozzáfűzött, de én már egy másik világban voltam. Szerelmes lettem.

Az utolsó kilométereknél azonban végre jelét adta, hogy azért neki is hasonlóan klassz volt a nap, és szeretne még dumcsizni máskor is, hirtelen elkapta a kezem, és beleírta a telefonszámát. Így váltunk el.

Velem - ahogy a közhely tartja: madarat lehetett volna fogatni. Úgy viselkedtem, mint egy tinilány az első randiján. Lehet, hogy sokan beszámolhatnak arról, hogy életük legvadabb szerelmi élményeit tudhatják a magukénak, de nem gondolom, hogy mindazok felülmúlhatnák az akkor átélteket. Tiszta volt, Isten előtt kedves és őszinte. Ekkor lettünk barátok.

Peti egy fehérvári multicégnél dolgozott szalag mellett, három műszakban, elmondása szerint ő tartotta el nagyrészt kis családját, édesanyját és kishúgát. Felnéztem rá ezért, olyan tisztelet ébredt a szívemben felé, amit régebben elképzelni sem tudtam volna. Az én hős lovagom...!

Barátságunk folytatásaképpen - egy hónap elteltével - megírtam neki, hogy szerelmes lettem belé, lányként, minden büszkeséget félretéve. Isten vezetésének éreztem, utólag látom már, mekkora hibát követtem el vele. Pár hét múlva egy - eléggé félreértelmezhető - válaszlevél érkezett, melyből én azt értettem ki, hogy most ugyan nem, mert fiatalnak érzi magát az elkötelezéshez, de később talán igen, belém tudna szeretni, el tudna képzelni velem egy szenvedélyes házasságot. Azt írta, hogy sok kapcsolatban még a házasságkötés után 20 évvel is hiányzik az a mélység, ami közöttünk azonnal megvolt. Örültem, pedig talán nem kellett volna.

Az elkövetkező években a postás lett a legkedvesebb személy az életemben. Ha közeledett, a szívem már majd kiugrott a helyéből. Azonban nem hozott túl gyakran irományt. Inkább én írogattam a levélkéket nagy szorgalommal, remélvén, hogy nem süket fülekre találnak. Mindent megosztottam vele. Elvégre biztos voltam benne, hogy ha imádkozom érte, Isten egyszer majd megadja, hogy szerelmes legyen belém, és elvegyen feleségül. 

Sajnos nem így történt. Ahogy teltek az évek, és a főiskolára kerültem, egyre több jel mutatott arra, hogy semmi esélyem nála. Sokszor találkoztunk, gyakorlatilag bármit meg tudtunk beszélni egymással, de valahogy nem vonzódott hozzám külsőre. Képtelen volt megbékélni a súlyfeleslegemmel, a külsőmmel. Van ilyen, de az én hitem még mindig óriási volt. Képes voltam a TV2 egyik multimilliomos kvízműsorába is elmenni játszani, hogy nyerjek neki pár milkót arra, hogy elmehessen őssejt-terápiára. Persze nem sikerült, csak 80 ezret nyertem, de jobb is így talán.

Közben egyre inkább kinyílt a csipám, kezdtem észre venni, hogy nem igazán az, akinek korábban képzeltem. Egyszer elhívtam egy főiskolás koncertemre, szólót énekeltem a kecskeméti filharmonikusokkal, annyira boldog voltam emiatt, hogy nem vágytam másra, csak megosztani az örömömet a legjobb barátommal. Vacsorát főztem neki a kolesz szobámban, és megterítettem. És csak vártam, hogy végre visszatérjen a mellékhelyiségből. Hajnali egy táján már megúntam, hogy rá várjak, sírva fordultam a fal felé. Egyik kedves koleszos barátnőm vigasztalt meg akkor, és imádkozott értem, hogy nyugodjak meg, de aludni persze képtelen voltam. Mikor a fiatalúr megérkezett, megdöbbent, hogy vacsorával vártam. - rettentő nehéz lehetett erre következtetnie!!! - Kiderült, hogy ő "csak" beszélgetett pár aranyos lánnyal a másodikon, és "kicsit" elszaladt az idő. Ilyen udvariatlanságot el sem tudtam volna képzelni! Másnap ki sem kísértem a buszához. Csak rohantam órára.

De amilyen mazochista vagyok, és úgy tűnik, szeretek sportot űzni a saját magamnak való fájdalom-okozásból, később megbocsátottam neki, és minden problémámmal hozzá menekültem. Aztán 5 évvel ezelőtt végleg pontot tett a reménytelen érzelmeimre, mikor nyíltan a tudtomra adta, hogy nem szerelmes belém, nem is volt, és soha nem is lesz. Megértettem végre. Kicsit lassan, de megértettem. Mint egy zombi, mentem haza akkor reggel, és elhatároztam, hogy minden bánatomat Isten kezébe teszem. Nem tudok már vele mit kezdeni, én okoztam a galibát saját magamnak, mert a kezembe vettem az irányítást, és nem adtam azt át Istennek. De egy napot végigsírtam akkor, édesanya csak ült az ágyam szélén tehetetlenül.

Elkezdtem tanítani egy falusi iskolában, és ez valamennyire feledtette a bánatomat. Annál is inkább, mert nagyon sok munkám akadt, zeneiskolában, alsó tagozatban és napköziben is tanítottam, és nem volt időm magammal foglalkozni. Hirtelen éreztem, hogy boldog vagyok, és kezdek talpra állni. Istennel már rendeződött a kapcsolatom, új álom volt születőben. Istennel szorosabb lett a kapcsolatom, mint azelőtt. Hozzáláncoltam magam Igéjéhez, Tőle vettem a bátorítást, vigasztalást. Levelet írtam, ezúttal valóban Isten akaratából - a neten egy keresztény weboldalon a leendő, egyelőre ismeretlen férjemnek. Kiöntöttem a szívemet - tulajdonképpen Isten előtt -, mi is az, amit adni szeretnék neki, és mi az, amire vágyódom teljes bensőmmel. Hogy szolgálhassak, szerethessek, és hogy leendő társamon keresztül érezzem Isten szeretetét. A válasz mintegy évet váratott magára, igazi villámként hatolt be az életembe - megismertem a férjemet. Pali aztán gyökeresen felfordította az életem. Gyönyörűnek tartott, ami válasz volt az imáimra, mert azt kértem Istentől, hogy ez legyen a jel arra, ha megtaláltam a párom, akit Ő szeretne mellettem látni, hogy gyönyörűnek talál. Soha, egyetlen férfi sem nevezett így azelőtt, és persze "utána" pedig nem létezik. 2003 október 25-én csodálatos nap virradt: hozzámehettem életem legcsodálatosabb férfijához, Palihoz, az én "almafámhoz", akinek árnyékában már tényleg öröm ülni, megpihenni, aki befedez és megvigasztal, ha kell, és akit én is teljes szívemmel szerethetek. Viharos a kapcsolatunk, de kétség sem férhet hozzá, ez már aztán szerelem a javából, ami a mennyben köttetett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.