Rájöttem, hogy az ember sokszor annyira nem normális. Olyan dolgoktól retteg, amik nem is valóságosak. Félünk. Sokszor és sokmindentől. Én legalábbis. A férjem hívhatna akár para-lédinek is, pedig tizenegy éve Istenhez tartozom, és Ő arra tanít, hogy "aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben. Mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet." Én bevallom, még félek. Elmondom, mitől, hátha magadra ismersz, és legközelebb már - hibáimból tanulva - nem fog kiverni a halálos veríték, mondjuk egy bevásárlás kapcsán.

Azt szerintem minden gyeses kismama tudja, milyen mikor bezárul a világ előtte, és egész álló nap éveken keresztül a legszorosabb kapcsolata a folyton nyálas, orrfolyós, selypítős, de egyébként kis angyal gyerekével van. A nap nagy részében gügyöghet, süssfelnapozhat, bocibocitarkázhat, de értelmes beszélgetést természetesen még nem várhatunk tőle, legyen akármilyen kis Einstein a csemete. Előbb-utóbb szép lassan becsavarodunk. Ha elismerjük, ha nem.

A napokban tapasztaltam, mennyire kivert a hideg veríték, mert egy kedves barátnőmmel "randit" beszéltünk meg egy játszótérre. Lázas készülődés, sminkelés vette kezdetét, még a ruháinkat is kivasaltam, biztos ami biztos, frizura cicoma, elvégre mit fog szólni a másik! Mire odaértünk, már nyugodtan magamba tömhettem volna egy doboz Xanax-ot, vagy valami erősebbet, mert teljesen leizzadtam a stressztől. De ehelyett, ahogy a keresztény közmondás tartja: "Borulj le, mielőtt kiborulnál!" - imádkozni kezdtem. Megnyugodtam. Tök jót beszélgettünk.

De mitől is féltem én pontosan? Hogy ha nem leszek elég üde, friss, kikent-kifent, kicicomázott, akkor majd megútálnak, és nem állnak velem szóba többé? Merthogy ezen múlik? És egyáltalán - miért is ragaszkodom én ennyire földi dolgokhoz?

Fontos, mert emberből vagyok gyúrva, és mert emberként érzek. Emberként fáj, ha megaláznak, ha kinevetnek, de emberként élem meg a nagy sikereket, örömöket is. És az ember olyanra lett formálva, hogy társas lényként ossza meg másokkal a gondolatait, érzéseit. És vágyik barátokra, másokra, akikkel szívből megértik egymást.

Mégis... Rádöbbentem, hogy legközelebb nem szabad ilyen síkidegnek lennem, meg kell tanulnom a pillanatot úgy élvezni, ahogy van. A stressz mindenre jó, de leginkább arra, hogy ellopja az örömömet és békességemet, amit Isten adott a szívembe. Kell, hogy a másikat is egy klassz SZEMÜVEGEN át nézzük, de főleg SAJÁT MAGUNKAT, mégpedig Isten Szemüvegén keresztül. Ő már megváltott, átformált, meghalt értem, értünk, és minden embert gyönyörűre és értékesre formált. Nincs helye a félelemnek, önbizalomhiánynak, hiszen a másik is ugyanúgy fél. Inkább szeretni kell, és mások felé szolgálni, akkor nem jut idő annyit önmagunkkal foglalkozni. Mert ugye: "Aki másokat felüdít, maga is felüdül." - hangzik a salamoni bölcsedelem. Én eszerint élek ezután. Boldogan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.