Sokminden foglalkoztat. Elhatároztam, hogy most végre teljesen őszinte leszek, és minden körülménytől függetlenül levetem a másoknak megfelelés állandó kényszerét. Nem vagyok tökéletes, és bár mindenki úgy gondolja, hogy egy lelkész-feleségnek annak kell lennie, a sebezhetőségemben rejlik a hatalmas megbocsátó szeretet lehetősége is. Nem lennék az, aki vagyok, ha Jézus nem változtatta volna meg az életem ezelőtt 10 évvel. Talán már nem is léteznék, győzött volna a depresszió, a magány, a betegség, vagy a csuda tudja, még mi. Engem mégis megtaláltak, felemeltek, és leporoltak. Ettől vagyok csupán különleges. Ő tesz egyedivé, maradandóvá, értékessé.

Ha írhatnékom van, Ő az, aki erőt ad, aki megvigasztal és új célt ad.

Erről fogok írni. Biztos, hogy sokan talán csalódni fognak, hogy nahát, ez a lány keresztény, és azt mondják, hogy aki Istenhez tartozik, annak nem lehetnek problémái! Igen, a világ elég gyorsan észreveszi a keresztény ember hibáit, mintegy nagyító alatt van az életünk. De bizony nekünk, nekem is vannak gondjaim, terheim, fájdalmaim. Egy a különbség, hogy nekem - hála az Úrnak - van kinek elmondanom! Jézus soha nem alszik és nem túl elfoglalt, hogy meghallgasson.

Elkezdtem álarcot viselni, mert rájöttem, a körülöttem élők nem kíváncsiak az igazi énemre. Sokszor megkaptam a kemény kritikát, hogy pl. "a panaszkodás szelleme van rajtad." Könnyű mindenféle szellemi hókusz-pókusszal távoltartanunk magunkat mások problémáitól. De ugyan miféle keresztény az, aki nem tud együtt sírni a síróval, vagy együtt nevetni az örülővel? Én erre tettem fel az életem, és bár így borzasztó sebezhetővé váltam, több és mélyebb az öröm és megismerés is.

Isten sem felszínesen szeret, hanem minden porcikámat pontosan ismeri. Gyűlölöm és teljesen feleslegesnek tartom, mikor úgymond "híres" emberek bloggolnak, és - jó esetben, ha egyáltalán veszik a fáradságot, hogy ők írják személyesen, belehazudnak az emberek szemébe, hogy minden oké, minden jól megy. Pedig belülről a legtöbb embert rágja a rákfekély. Mindenki magányos, fél, fáj neki valami, és mindenki azért kiált ott belül, hogy valaki hallgassa már meg!!!

Én például azon kevesek közé sorolom magam, aki még nem felejtettem el mosolyogni, még él bennem a remény, hogyha rámosolygok másokra, azok visszamosolyognak. Elvégeztem a Patch Adams-féle kísérletet, és bizony csak nagyon kevesen tudunk már visszanevetni a másikra.

Igaz, nem kellene ezen fennakadnom, hiszen maga Jézus mondta, hogy az utolsó idők egyik jele lesz, hogy meghidegül az emberekben a szeretet. Mégis szomorú vagyok emiatt.

Ez van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.