Ez a bizonyos család, nevezzük őket a példa kedvéért Kovácséknak, mindent elkövet, hogy ne legyen megoldva a kislányok helyzete. Sőt! Szóval az történt, hogy a legutóbbi eset kapcsán, miszerint a fent említett kicsilány harmadszor is szeretett volna önkezével véget vetni az életének, nem kellett tennem - hála Istennek semmit -, mert a kórház hivatalból jelentette az esetet a rendőrségen. /Azért írom, hogy hál' Istennnek, mert féltettem a családomat, hiszen életveszélyesen megfenyegettek minket, hogy ha bármi lépést teszünk az ügyben, vagy ha kapcsolatba kerülünk a gyerekekkel, akkor "bajunk eshet", bedobják fél téglával az ablakunkat, a férjem megverik, a gyerekemmel ez vagy az  történik, és én ezt nem kockáztathattam./ Kissé megnyugodtunk a férjemmel, hogy oké, most már a rendőrség biztos, hogy tesz valamit. Vártunk és vártunk, közben a kislány többször felhívott minket, zokogva, dadogva és összefüggéstelen beszéddel, de minket akart, épp testnevelés óra volt, és fel volt mentve, és nekünk majdnem megszakadt a szívünk, hogy azt kell mondjuk, nem szabad felhívnia minket. Mert az édesanyja megtiltotta. Ennek ellenére végighallgattuk, aztán próbálván megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, nagyon szeretjük, és majdcsak minden megváltozik, letettük a telefont. Nagyon nem volt jól a gyerek, ez kb. két hete történt. Mivel ennyire nem volt jól, és úgy tűnt, hogy pedagógus társaim nem igazán állnak a helyzet magaslatán, felhívtuk a gyerek anyját, hogy hívja már fel a saját gyerekét, mert rosszul van. Utólag tudjuk, hogy ott mindenki előtt, az iskolában - ismét hiányolom a tanári felügyeletet???!!! - a sárga földig lepofozta a gyereket, hogy hogy mert engem felhívni, majd hazament, mint aki jól végezte a dolgát. Az osztálytársakat leszámítva - ugye, akik még kiskorúak, és úgysem értenek semmit az egészből - senki nem volt tanúja az esetnek, ők viszont a gyülekezetbe jövet elmondták, hogy a kislány térden állva könyörgött, hadd jöjjön el hozzánk, a gyülekezetbe, mert már hiányzik neki Isten.

"Engedjétek hozzám jőni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el őket tőlem, mert ilyeneké az Istennek országa".


Aztán egy hete megint rossz hírt kaptunk, a kislány a NAPKÖZIBEN!!!! begyógyszerezte magát és felvágta az ereit, és az osztálytársak találtak rá. Most ismét a gyerekpszichiátrián van, épp hogy meg tudták menteni, de hétvégekre hazaengedik. Tudom, hogy a szülők azzal védik magukat, hogy nemrég halt meg a gyerek nagymamája, és a gyászt ennyire nem tudja szegény feldolgozni. Ami részben igaz is. De mindenki tudja, hogy ez csak rizsa. A nagyinak is nagyrészt jó sok pénze volt, és mindenki alig várta már, hogy feldobja a lábát, persze csak idézőjelben, mivel egy korábbi cukorbetegség okozta üszkösödés miatt amputálni kellett mindkét lábát.

A családsegítő sehol sincs. Csak ülnek a papírokon, és mindent bevesznek, amit megígér a család. A rendőrség semmit sem tesz, nem értem. A gyámhivatal semmit sem tesz, nem értem. Semmi nem történik, és csak imádkozhatunk, hogy ne sikerüljön ennek a szegény gyereknek megtenni, amivel újra és újra próbálkozik.

Valóban a megoldás az lenne, ha anyukát kiemelnék a családból, hiszen többszörösen szuicid, és a kislány azért próbálkozik az öngyilkossággal újra és újra, mert már nem bírja elnézni, amit az anyja művel, hiszen szereti és félti. Állandóan retteg. Így nem lehet élni.

Most nyilván megint - mint előző írásomkor is mondták páran - vádolhattok, hogy nem érdekel anyuka és apuka, és hogy szeretetlen vagyok. Sokáig nagyon is érdekeltek. És még most is, ha látnám bármi jelét annak, hogy felismernék személyes felelősségüket, ha látnám, hogy nem mindenki másban keresnék a szálkát, hanem magukban a gerendát, és nem fenyegetőznének, amiért már feljelenthetnénk őket, hiszen tanúink is vannak rá, de nem tesszük, akkor lenne az oldalunkról nézve módja, hogy segítsünk. De ez az út, amilyen jó volt régen a kapcsolat a család és köztünk, hiszen az édesanya is gyülekezeti tag volt régebben, és szívesen járt a közösségünkbe, tudtuk bátorítani, vígasztalni, imádkoztunk is együtt, sokszor anyagilag is segítettünk nekik, már nem járható.