Kisfiammal valami nem stimmelt három nappal ezelőtt, valószínűleg vasárnap a gyüliben egy beteg kisgyerektől benyalt valami virulenciát vagy bacit, és tegnapelőtt már nem is igazán akart enni, estére meg belázasodott, az éjszakát meg végighányta. Mondanom sem kell, szép éjszakánk volt, de nem érdekelt, a lényeg a gyerek, fogtuk reggel, és irány a körzeti orvos. Sajnos - és szégyen!!!! -, de kis VÁROSUNKBAN!, itt Hajdú-Bihar megyében, nincs gyermek szakorvos, a felnőtt rendelésen látja el a doki a gyerekeket és felnőtteket egyaránt, így nagyon középkori a helyzet. Na, mindegy, orvos, orvos - gondoltam. Megvizsgálta, felállította a diagnózist az alábbi tünetekre: hányás, láz, és hasi görcsök /mert addigra Dani már kétpercenként fájdította a pociját/: csak kicsit piros a torka! Kiírta az antibiotikumot, meg B6, meg Germicid-C kúpot egy két és fél éves gyereknek, az amúgy is csillapíthatatlan lázára. Hiába mondtam, hogy adjon legyen kedves neki injekciót, mert hány, a gyógyszert bevenni úgysem fogja emiatt, nem, ő nem szívesen szúr meg egy ilyen édes kis csöppséget...A Germicid kúp egy ekkora gyereknek meg amúgy annyi, mint halottnak a Maripen... de hagyjuk!

Na, ekkor hazamentünk, már dühös voltam, de oké, mondtam a férjemnek, próbáljuk meg, adjuk be neki, amit kell. Hányt, mint az atom. Ki ne hányna amúgy is betegen ezektől az útálatosan, persze jószándékúan túlédesített, tömény szörp állagú és ízű izéktől megjegyzem? Én tuti. Másnap reggelre a fiam szörnyen kiszáradt, már nem is ivott, nagy adag hisztije is közre játszott persze, ami azért tény, nem vagyok elfogult vele. A hasát fájdította, így nem volt mit tenni, mikor a férjem hazaért a gyülekezetből, imádkoztunk, és elindultunk a közel 20 km-re lévő körzeti kórházba, hogy keressünk egy gyerekgyógyászt.

Az ügyeleten szerencsénkre egy nagyon kedves és alapos doktor néni vette kezelésbe Danit, legalábbis úgy véltük, hogy most már nem lesz gond, így hallgattunk a jó szóra, hogy maradnunk kell, mert a fiamnak valószínűleg GENNYES VESEGYULLADÁSA van. Csak így csípőből tüzelve kaptuk eme jó hírt, és hát közben szegényt már infundálták is, mert tényleg nagyon kiszáradt. Oké, gondoltuk, ez így jó lesz, majd szépen rendbe jön pár nap alatt.

Két óra múlva megérkeztek a labor eredmények, kiderült hogy dehogy van vesegyuszija a gyereknek, semmiféle genny nincs a pisijében, a vérképe is csak egyfajta gyulladásra utalt, semmi egyéb, így a doktor néni azzal búcsúzott este tőlünk, hogy lecsöpög reggelig három zacsi sóoldat, és ha jobban vagyunk, tűzzünk innen haza. Ekkor még egyedül voltunk a szobában. Megnyugodtam, férjemet hazaküldtem, hogy talán holnap délután haza is mehetünk vele, ha a röntgen meg a gégészet negatív lesz másnap.

Éjjel azonban kissé felidegesedtem. Na, nem azon, hogy a nővér a nyakig pisis kisfiam alatt lusta volt lepedőt cserélni, /óránként cserélgettem a pelusát, hiszen folyt belé a sóoldat, és a feleslegnek valahogy távoznia kell/, még jól le is szidott, hogy "ki lehet ám cserélni a pelenkáját a gyereknek, anyuka!!!/. Mondtam neki: tényleg????!!!! Nem mondja????!!!! /Mellesleg szintén hiába kértem, hogy hisztis és kimerült kisfiam kezét, aki szegény nem is értette, mi történik vele,  rögzítsék , hogy míg csöpög az a nyüves infúzió, hadd mozogjon, legalább az ágyban, tojtak ránk!/ A végén már én húztam át a gyerek alatt a lepedőt, miközben kisebb akrobata mutatványok árán fogtam a csöpp kezét, hogy nehogy kirántsa a branült, amit okkal és joggal útált. De persze ez viszont muszáj volt.

Imádkoztam. Isten mindenhatóságára és gyógyító erejére támaszkodva ültem Dani mellett egész éjjel, néha már azt hittem, leesik a fejem, szívgyógyszereim meg egyre jobban el akartak álmosítani, de nem volt idő magammal törődni.

Hajnalban - egyidőben egy új, nagyon fulladó, borzalmasan ugatósan köhögő kislány érkezésével  - Dani újra belázasodott, és cirka fél óra múlva hoztak is egy lázmérőt, 39 - re szökött a hője, és akkor a nővérke megkérdezte - TŐLEM?! - , hogy ugyan most mit csináljon? Hát... gondoltam, talán mondjon neki esti mesét, vagy makramézzon itt mellette, attól biztos, hogy lemegy a láza. Majdnem ráordítottam, de türtőztettem magam, azért mégiscsak Európában élünk, vagy mi. Nyugodt hangon közöltem, hogy akkor mi most kérni lázcsillapító injekció, de izibe!!!!

A kislány, aki közben érkezett, a szomszédos ágyra került, SZAMÁRKÖHÖGÉS gyanújával!!! Itt megjegyezném, nem a fertőző részlegen feküdtünk Danikával. Na, Hanna és Dani reggelre már együtt szalámizgattak, az ugató - egyébként semmiről sem tehető tündéri kislány, és a fiacskám! Baci, viri, lepra, miegymás, persze, adjunk a népi manikűrnek, ahogy régen a Markos-Nádas duó paródiájában hallhattuk. Nagyon hepi voltam.

Reggel, miután levették végre az infúziót, és megfürdettem manócskát, már jobban voltunk, táncikált, vidám volt és eszegetett, iszogatott, negatívak lettek az eredményei is. A nap folyamán újabb súlyos gyerekek érkeztek, szerintem egytől-egyig a fertőzőn lett volna a helyük, bekerültek a mi szobánkba. Na, mire megjött a férjem, megérlelődött bennem az elhatározás, bárhogyan is, de én innen ma a fiam hazaviszem. Ide a gyógyszert, és tűzés, mielőtt még durvább betegségekkel fogunk távozni. Akinek gyereke van, tudja, hogy őket nem lehet lekötözni, jönnek-mennek, ráadásul a kisfiam elég barátságos, imádja a piciket, és mindenkit meg is ölelget, kifejezvén szeretetét és szimpátiáját, így aztán biztosnak látszott a rosszabbodás.

Sajnos az éjszakás doktor nénink szabad napos volt, így nem tudtuk elérni, és egy lópokróc nőtől kellett kikérnünk a fiunkat. Nem volt könnyű a menet, mivel egy évvel ezelőtt már összerúgtuk a port vele, nem bírta a képünket. Hogy miért? Úgysem vallaná be az életben sem nyíltan. Egy éve, mikor egy húgyúti fertőzés miatt feküdtem benn a manóval, ő kezelte Danit, végtelen kedves volt, és nagyon alapos, és fel akartuk fogadni orvosunknak. Gondoltuk, nem árt egy saját gyerekgyógyász, mivel a városunkban nincs. Anyósom, aki ugye oláh cigány származású, épp meglátogatta az unokáját a kórházban, gondolta, ad egy kis pénzt a doktor néninek, hálából, hogy ilyen alapos és jól vigyáz a picire, aki neki is szeme fénye. Na, mikor a kedves orvosnő megpillantotta az anyósom rakott, színes, hagyományos cigányos szoknyáját, ami szerintem tisztább volt, mint a doktornő köpenye - megjegyzendő! - , 180 fokos fordulat, lekezelő nézés, szöveg, és kifordult az ajtón. Úgyhogy szegény anyuka teljesen magába roskadva lerogyott az ágyra, nagyon rosszul viselte a diszkriminációt, és a pénzt a kezünkbe nyomta, hogy költsük Danira. Szomorú, de igaz.

Szóval, ugyanez a "kedves, aranyos" nőci most igyekezett leordítani a fejünket, hogy mit képzelünk mi, hogy hazavisszük a saját gyerekünket, hát "LEHET, HOGY KÖZÉPFÜL GYULLADÁSA VAN!" Hmmm. Tünetek: hasfájás, láz, hányás. Még a torka sem volt piros. Hát nem tudom, érdekelne kinek volt már középfül gyuszija, nekem biza elég sokszor volt szerencsém hozzá, és az iszonyúan fáj. Ha Dani a fülét fájdította volna valaha is, arról már igencsak hangosan hangot adott volna. Persze, ezt csak azért mondta, hogy ránk ijesszen, szegény, hülye, roma szülőkre!!! /persze tudom, hogy hivatalból neki figyelmeztetni kell mindenkit, aki saját felelősségére viszi haza a gyerekét!/ De azért ezt a stílust nem tűröm el senkitől. Mondtam, viszem a fiam és kész, mielőtt holnapra már három másik diagnózist is fel lehet állítani neki.

Haza is jöttünk, azóta Dani láztalan, bár még nem nagyon eszik, inkább csak a kakajóját kéri, de legalább folyadékot iszunk, néha szalámit is rágcsálunk, kiszáradva már nincs. Most meg a torka gerjedt be, be is rekedt a sok sírástól, és elértük, hogy a kanalat sem akarja elfogadni, mert azt hiszi szegény, hogy gyógyszer van benne. Tiszta sokkos szegény meg ijedt, dehát remélem, hamar kiheveri. A lényeg, hogy határozottan jobban van.

Imádkozom, hogy ezt a nőt áldja meg az Úr, de nagyon! Még annál is jobban, mint gondolom. Azért nem szidom, mondok csúnyákat, bár emberileg biztos, hogy kikívánkoznának az ember száján ilyen helyzetben, mert Jézus mondja, hogy "áldjátok, aki titeket átkoz". Hát én megáldom. És kívánom, hogy a saját gyereke soha ne kerüljön ilyen helyzetbe.

Nem tudom, Horváth Ági, kedves miniszter asszonyunk hogy néz tükörbe reggelente. Nem vagyok egy nagy politizáló típus, de véleményem nekem is van. Én nem lennék túl elégedett a helyében, ennyit mondhatok. Szégyenletes, hogy egy tízezer főt számláló városban nincs gyerekorvos, hogy a kórházakat leépítjük, a szakembereket nem fizetjük meg, és joggal és okkal mennek külföldre több pénzért, nekünk meg maradnak a jó esetben fanatikusan a munkájukért rajongó, és nem a pénzért dolgozó nővérek, orvosok, pl. mint anyu, vagy a kóklerek, segédápolók, és a munkájukba belefásult, káposztafejeket kezelő fehérköpenyesek. Én többségükben most az utóbbiakkal találkoztam, nem valami jó arány. Remélem, mások sokkal pozitívabb élményekről számolhatnak be kórházakkal kapcsolatban, nekem elég volt ennyi is.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.