Történetem valahol messze, Syberia-ban játszódik, ahol egy csöppnyi, ámde annál gazdagabb birodalom királyi hitvese élt. Valójában nagyon is gazdag, mondhatni álomba illő körülmények között, szolgák hada leste minden kívánságát, még a mobiltelefonját is két apród helyezte a füle mellé, és a vécé ülőkék is színaranyból voltak. A palota szobái megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett, és valóban, számlálni felesleges is lett volna, a királyné még soha életében nem járt a legtöbbjükben sem. A legfelségesebb ételeket tálalták fel a hosszú, gyémántberakásokkal díszített, hatalmas bálterem asztalain, a világ leghíresebb muzsikusai szórakoztatták a királyi párt naphosszat. Ám ha úgy kívánták, saját házimozijuk, vagy színházuk is a rendelkezésükre állt éjjel és nappal. De... és itt következik az a fránya "de"!

A királyné nem volt boldog. A palota kertje igazi ritkaságnak számított, a felséges király a bolygó minden szegletéből összegyűjttette a legkülönlegesebb és legszínesebb virág -és növényritkaságokat. És a királyné, naphosszat itt szeretett a legjobban üldögélni, hallgatva a madarak csivitelését, figyelve szárnyaik mozdulását, és fájdalmasan vágyakozva velük tartani a vastag, magas várfalakon túlra. Órákig rajzolgatott kis füzetkéjébe, többnyire ezeket a szépséges teremtményeket, akik oly nagy szabadságot kaphattak a teremtőjüktől.

A király persze nagyon elfoglalt volt, ritkán kegyeskedett a gyönyörű feleségéhez, mint férj közeledni, rámosolyogni, megfogni a kezét vagy éppen csak leülni mellé a parkban, arra a bizonyos padra, és hallgatni, összebújva a kedves szavait. A királyné pont ezért is rágott be, de kegyetlenül, nem érdekelte már sem az arany fürdőmedencéje, a csodálatos selymek, kelmék, amikkel kényeztetni próbálták, csupán szabadulni akart ebből a földi pokolból, ebből a bársony-börtönből, ahová egyszer, régen saját magát zárta be, és a kulcsot oly messzire dobta már, hogy megtalálni is lehetetlenség lett volna.

A legeslegjobban persze még ezeknél a dolgoknál is az állandó mosolygás zavarta, mindig, mindenkire mosolyognia kellett, még akkor is, ha már úgy érezte, kirobban a szíve a helyéről a fájdalomtól és a magánytól.

Egy reggel aztán fájdalmas tettre szánta rá magát, életében először repülni fog! Még pirkadt, mikor viszonylag könnyedén át tudott surranni titkos ajtaján keresztül az őrökön, akik egymásnak dőlve aludtak, mint a bunda, és kiszaladt a kertbe. Felhágott a várfalra vezető lépcső egy kevésbé őrzött részére, és már fenn is volt. Hosszú, vörös hajából az erős szél kioldotta a kék bársonyszalagot és felkapta. Boldogan és sóváran pillantott utána. Te már szabad vagy! - gondolta magában fanyarul. Eleredtek a könnyei, már nem is tudta, bánatában vagy örömében zokog, az arcát végigszántó ezüst folyam felszabadított valamit a lelkében. Igen, megteszem, most életemben először, és utoljára, repülni fogok. Irígyeitek voltam, szépséges vándormadarak, de most én is egy leszek köztetek! - határozta el, és nekikészült a halálos ugrásnak.

Ám valami furcsa dolog történt... hirtelen egy halk hangot hallott. Azt hitte, a háta mögül szól, talán egyik apródja, így hátra sem nézve hátraszisszentette: hagyj békén!

De megint hallotta azt a furcsa, gyengéd hangot:

- Ne tedd!

Mostmár hátrapillantott, de nem látott senkit.

- Mi az, ki vagy? - kérdezte idegesen, vágyódva pillantva a távoli mezők és szirtek felé, ahol már nem léteznének számára többé azok a gyűlölt falak.

- Tudod te azt. - felelte a Hang. A királynő nem értette, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon megszállta egy földöntúli nyugalom.

- A férjem küldött? - kérdezte idegesen.  Tudta, hogy Ura és parancsolója mindenre képes, hogy magához láncolja. És ezt ő már nem akarta.

- Nem. Én az Élő Isten vagyok! - felelte a Hang gyengéden. - Ne tedd, amit tenni akartál!

- Dehát.... Honnan tudod, mit akartam tenni, még meg sem tettem! - lépett egyet a kőfal pereme felé a királyné. Majdnem megcsúszott a lába a gyönge topánkában.

- Ne dobd el az életedet magadtól. A legdrágább ajándék, amit valaha is kaphattál Tőlem.

- Ha Te Isten vagy, tudhatod, hogy én így nem akarok élni. Bezártak egy aranykalickába, ahonnan nincs szabadulás. - felelte szomorúan, a könnyeit törölgetve a királynő.

- Dehogynem. Csak nem úgy, ahogy te gondolod. Ha innen leveted magad, soha nem leszel szabad, igazából ezt magad is tudod.

- Akkor? - kérdezte mostmár dühösen a nő. - Miért idegesítesz? Miért nem hagysz magamra és engedsz végre az utamra. Sem így, sem úgy nem lehetek már szabad.

- Dehogynem. - felelte ismét rejtélyesen a Hang. - Gyermekem, amit én kínálok a számodra, nagyobb szabadság, mint áthágni a falakon, vagy elmenni a világ legtávolabbi zugaiba is! Hadd adjam neked az örök élet szabadságát!

A királyné döbbenten bámult a Hang irányába. Örök élet? Nagyobb szabadság? Lerogyott a várfal tetejére, és a tenyerébe temette az arcát. Hirtelen átfutott rajta egész élete, az édesanyja, aki bár távol tőle, de biztos, hogy belehalna a szomorúságba, ha gyermeke halálhírét vinnék neki, a testvére, az unokaöccsei, és a szörnyű tény, hogy ő az imént tényleg arra készült, hogy véget vessen az egész életének. Elszégyellte magát. Hát idáig jutottam? - gondolta csüggedten.

- Ne félj, gyermekem! - vígasztalta gyengéden a Hang. - Van megoldás! Add nekem az életedet, és én cserében boldoggá teszlek! Nem fog számítani, hogy börtöncellában, vagy aranypalotában élsz ezután, mert én soha nem foglak magadra hagyni. A barátod szeretnék lenni. Megengeded?

A királyné maszatos arcát felemelve megdöbbenve egy ragyogó, fehér ruhás alakot látott körvonalazódni, aki ott állt mellette, és a kezét nyújtotta felé. Ahogy megfogta a segítő jobbot, egy sebet vett észre a kézfejen. Eszébe villant egy személy, akiről még gyerekkorában mesélt az édesanyja, és akit Jézusnak hívtak.

- Te vagy...

- Igen. - válaszolta kedvesen a csodálatos idegen. - Én - Vagyok!

- Jó. Legyen, ahogy te akarod. - felelte csendesen és megadóan a királyné, és térdre rogyott a férfi előtt. Imádkozott, és ima közben az ő legújabb barátja végig fogta a kezét. Mikor azonban kinyitotta a szemét, az idegen már nem állt ott, csak a hangját hallotta még egyszer:

- Ne félj!

A királyné napjai ezután gyökeresen megváltoztak, arcán boldog mosollyal járt-kelt a palota falai közt, sokszor dalra fakadt, ezek az énekek már csakis legújabb barátjáról, Jézusról szóltak. Már nem vágyódott el a kastély falai közül, hiszen újszerű szabadságot tapasztalt meg, új volt számára az is, hogy Jézus nap, mint nap érezhető közelségben ott ült mellette, és Bibliáját olvasva válaszolt is feltett kérdéseire. Már nem akart meghalni, sőt, új álmokat kezdett álmodni, olyan álmokat, amelyeket Isten helyezett a szívére. Aki nem hiszi, keresse Istent, és járjon - utána, azaz - VELE! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.