CSEREBABA

 A két család esete megdöbbentő. Fel nem fogható, milyen fájdalom rádöbbenni, hogy akit eddig öleltünk, szoptattunk, ringattunk, és szerettünk, éppoly szeretettel, mint saját vérünket, nem a miénk. De! A jó hír: Megtalálták kicsinyünket! Most sírjunk vagy nevessünk? Ötlik fel a szülőkben a jogos kérdés. Az év végéig a kórház ígéretet tett a gyerekek visszacserélésére, így  gondolják minden rendben lesz végre! Fizetünk egy jó nagy kártérítést nekik, aztán élhetnek végre BOLDOGAN. De milyen boldogság az, mikor tudom, hogy ketyeg az óra, nemsokára meg kell válnom attól a gyönyörűségtől, akit az anyai szívem a sajátoménak tud, genetika ide vagy oda. Nem simogathatom, nem ölelhetem többé magamhoz, ha elesik, nem én fogom felsegíteni, nem én fogom látni első lépéseit, és nem én fogok érte izgulni az érettségi vizsgáján. És milyen boldogság az, hogy  bár örömmel tölt minket el, hogy végre azokba a szemekbe pillanthatunk, amelyek ugyanolyan zöldek, és csillogóak végre, mint a párunké, de a kicsi éppolyan idegen számunkra, mint a játszótéren játszó több ezer másik.  Meg foglak szeretni! Ígéri meg mindegyik fél magának és így is lesz. De mindig sajogni fog ott benn. Mindig azt fogjuk érezni, hogy valahol, egy másik családban, más karok melegében ott sír értünk valaki. A saját gyerekünk. Mert mi minden körülménytől függetlenül bizony annak érezzük őt. Örökre. Most akkor melyik karunkat vágjuk le?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.