Álmomban  egy földet láttam.

...csontokon sem ín, sem hús...

térdig gázoltam benne, zörrent a katlan.

Lúdbőrzött a szívem,

mint egy fagyos ölelés,

talpam alatt recsegett a lakatlan,

rideg, sívár táj, a hegyek

ormán megcsillanni vártam

a Napot, Holdat, csillagot,

de ledermedt lábbal

sírva csak álltam ott.

Gyermek és felnőtt

holtan bámult az Égre,

A Fentről várt mentő segítségre.

Uram! - súgtam félve - Hol vagyok?

Miért késtél el?

Miért nem hallgatod

imáját, sok rívó nyüsztölését,

kürtzengésnek beillő

anyák küszködését,

égre emelt szemüket

az imára kulcsolt kezet?

Uram! Uram! Nem értem...!

Mondd, ezt miért engeded?

S ahogy vártam, mint

egy kisgyerek, karjaim

az Ég felé tártam.

Mint Zúgó Szél, úgy

érkezett a pirkadat.

S mozdulni éreztem a csontokat

talpaim alatt. S láttam,

a csontokra ín és hús kerül,

a húsra bőr, s a Szívük új ritmusba kezd.

Ifjú, agg, férfi és nő,

asszony,  karjában csöppnyi csecsemő,

előbb térdre, majd lábaikra állnak,

mint szökellő szarvas, úgy ugrálnak.

Kiáltás hallik, örömujjongás,

dörren az ég, eső hull

elmosva a halált, a múltat.

A sivatag oázissá válik,

Lassan tóvá nől a víz,

nádas susog, pálmák nyúlnak

az Égig. Angyalok szárnyai

suhannak tova,

a Lenyúló Kéz, a Mennyei,

már nem kell. Dolguk elvégeztetett.

Gyermekek játszanak a parton,

S csak potyognak a "Szél könnyei".

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.