Sokat gondolkodtam, vajon írjak e őszintén az édesapám elvesztése kapcsán feltorlódott érzelmeimről, gondolataimról. Eddig úgy éreztem, nem akarok panaszkodni, vagy fürdőzni az önsajnálatban, ám ma reggel megerősödött bennem az elhatározás, hogy leírom. Talán így könnyebb. Az bizonyos, megtapasztalom nap, mint nap, hogy minden elsírt könnycseppel csökken a sokk. Nem vagyok gyászszakértő, vagy tanácsadó /tudom, hogy vannak, akiknek ez a szakterülete/, de a saját bőrömön érzem.    Azt gondolom, mindennek meg van a maga ideje. A Bibliában is ezt olvashatjuk. A sírásnak is. Habár van úgy néha, hogy már úgy érzem, elfogytak a könnyeim, csak az a mérhetetlen üresség maradt, amit nem tud más betölteni, csak a szerető Isten. Meg talán apa tudna, ha még módjában állna. De ő már máshol jár, ahol nem kell azzal törődnie, hogy valakik sírnak utána, és vágyódnának szörnyen az ölelésére, a mosolyára. Mégis szörnyű. Fáj, keveset alszom, és ha végül sikerül is álomba merülnöm, vele álmodom. Nyilván, hiszen annyit gondolok rá.
  Néha úgy érzem, bár ne kínoznának az édes emlékek, az utolsó telefonbeszélgetés, hogy mennyire örült a leendő unokának, hogy mennyire aggódott, mikor megtudta - értem. Időnként meg az van bennem, Istenem, csak el ne felejtsem! Úgy félek, hogy nemsokára már a hangjára sem fogok talán emlékezni. Az utolsó emlékem vele kapcsolatban is olyan régi, hiszen nagyon ritkán tudunk hazautazni a nagy távolság miatt. Ott állt a kapuban, ahogy kikanyarodtunk az autóval, és hosszan integetett utánunk. Zöld melegítőben volt, és a szürke pólójában, és annyira belevésődött a szívembe ez a kép. Nem tudom, anyunak és húgomnak könnyebb vagy nehezebb, mivel ők látták még, mielőtt elvitték volna szegényt. Meg tudták utoljára ölelni. Időnként féltékeny vagyok rájuk, máskor hálás. Kavarognak bennem az érzések.
  Csak Isten képes ezen átsegíteni, és Belé is kapaszkodom. Meg a másfél gyerekeim, /ugye egyik még pocaklakó/, és a férjem, na meg a család. Anyu, tesóm és a kisgyerekei,  és a nagymamám. Az is segít, hogy érzem, szükség van rám, nem csak itthon, a mindennapokban, hanem még a távolból is, a telefonhívásokkal, egy jó szóval anyu felé, akinek most a legnehezebb. Neki nemcsak a nagy űrrel kell szembenéznie, amit apu elvesztése hagyott maga után, hanem a sok adóssággal és a hatalmas házzal is, amit valószínűleg el kell adnia - fájó szívvel -, mert egyedül nem lesz képes fenntartani. Segíteni kell neki.
  Az is dühít sokszor, hogy igaznak látszik az ósdi mondás az idővel kapcsolatban, ami minden sebet begyógyít. Mert időnként vádolom magam rendesen, hogy jól érzem magam és mosolygok, mikor pedig nekem igenis szomorúnak kellene lennem. Nem tudom, érthető e, mit szeretnék mondani ezzel.
  Na, valami ilyesmi. De azt hiszem, ez mind-mind így kell legyen. A sírás pedig köztudottan - átmossa a lelket. Jézus pedig azt mondja, hogy összegyűjti minden egyes könnycseppünket egy pohárban, és mikor majd odaállunk elé, kiönti azokat és felszárítja. Jó tudni, hogy van, aki megvígasztal és közel áll hozzánk egy ilyen nehéz helyzetben. Még a "halál árnyékának völgyében" járva is velünk van, és erősen fogja a kezünket. Nekem ez mindennél többet jelent.