Édesapám halálára
2008.09.21. 15:48
Múlt szerdán megállt az idő. Angyal kürtölt, érkezett és elvitt. Apu már máshol énekel, Másnak, nem fogja már a kezem, nem ültet az ölébe, és nem emel a magasba. Elment. Hirtelen, váratlanul, szótlan, szörnyen fiatalon, és ahogy lenni szokott, és mindenki, aki elveszített valaki fontosat az életében, tapasztalhatta már, hogy körülöttünk minden zajlott tovább a megszokott medrében. A gyerekek az utcán iskolába indultak, a sarkon a boltban a vevők ugyanolyan egyhangúsággal kérték a kiló kenyeret, a Nap is éppúgy felkelt, mint máskor, csak néhány szívben nem volt már semmi ugyanolyan. Anyu, a húgom, a gyerekeink, férjeink, nagymamánk... és a fájdalom, ami összeköt minket mostmár szorosabban, mint eddig bármikor. Isten jó. Ez az egy dolog mégis itt dalol bennem, bár most szomorú gyászéneket énekel a szívem. Jób jutott eszembe a Szentírásból, aki egy napon veszített el családot, vagyont és egészséget, és mégsem volt hajlandó megtagadni az Élő Istent. Én sem vagyok hajlandó, és a családom sem. Pali prédikált a temetésen, így a szörnyűségben valami jó is történt, az a rengeteg ember hallhatta az Örömhírt, az Élet vígasztaló üzenetét, még ha egy temetésen kellett is elhangoznia. Békesség van bennem, Isten adta, nem tőlem való. Az élet valóban megy tovább, hitem szerint pedig egyszer találkozunk majd ott Fenn, és bár a szívemből örökre kiszakadt egy darab, és a sírás csak nehezen marad abba, előre kell néznünk.
Isten ahol bezár egy ajtót, mindig kinyit egy ablakot... még ha közhelyként hangzik is, valóban így van. Kaptunk egy drága pocaklakót /most derült ki végül, hogy mégiscsak egy baba lesz!/, akire mindennél jobban kell vigyáznunk. Eldöntöttük, mi lesz a neve. Ha Isten kisfiúval ajándékoz meg bennünket ismét, a Barnabás nevet fogjuk adni neki, ami annyit jelent: A Vígasztalás Fia.
Nem adjuk fel, és mindenkinek üzenem, aki hasonló gyászban van, vagy volt a közelmúltban, hogy láncoljuk oda magunkat Krisztushoz, burkolózzunk be az Ő szeretetébe, vígasztaló jelenlétébe, Igéjébe, ami erőt és reménységet adó. Nem vagyunk egyedül, ezt bizonyosan tudom, és a nehéz és emberileg elviselhetetlen terhek elhordozásában ad erőt. Többet is, mint amire szükségünk lehet. Még ahhoz is elég ez az erő, hogy másokat vígasztaljunk és bátorítsunk a saját gyászunkban. Mert jó az Úr!
Isten ahol bezár egy ajtót, mindig kinyit egy ablakot... még ha közhelyként hangzik is, valóban így van. Kaptunk egy drága pocaklakót /most derült ki végül, hogy mégiscsak egy baba lesz!/, akire mindennél jobban kell vigyáznunk. Eldöntöttük, mi lesz a neve. Ha Isten kisfiúval ajándékoz meg bennünket ismét, a Barnabás nevet fogjuk adni neki, ami annyit jelent: A Vígasztalás Fia.
Nem adjuk fel, és mindenkinek üzenem, aki hasonló gyászban van, vagy volt a közelmúltban, hogy láncoljuk oda magunkat Krisztushoz, burkolózzunk be az Ő szeretetébe, vígasztaló jelenlétébe, Igéjébe, ami erőt és reménységet adó. Nem vagyunk egyedül, ezt bizonyosan tudom, és a nehéz és emberileg elviselhetetlen terhek elhordozásában ad erőt. Többet is, mint amire szükségünk lehet. Még ahhoz is elég ez az erő, hogy másokat vígasztaljunk és bátorítsunk a saját gyászunkban. Mert jó az Úr!
Szerző: Hajnaliszellő
Szólj hozzá!
Címkék: édesapám halálára szüleimlátogatása nyár végi hogyisvagyok
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://remenyblog.blog.hu/api/trackback/id/tr191368079
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek