Megérintett Spagi írása. Ezért is döntöttem úgy, hogy újra pennát ragadok, és a gondolataimat formába öntve írni fogok. Nem tartom magam szentimentálisnak, de természetesen, mint általában a nők, az adott témát elsősorban érzelmi alapon fogadom és hagyom hogy hasson rám. Másrészt az ő veszteségük, és az Isten által kínált vígasztalás inspirációt adott a saját életemre vonatkozóan is. Az a mondat kering Spagi legutóbbi, édesanyja elvesztéséről szóló írásának olvasása óta az agyamban, hogy: NEM ÖRÖKRE.
Az ember, amíg él, szinte csak veszteségek érik. Mindent és mindenkit el kell engednünk rövidebb-hosszabb időre, és ezt a helyzetet nem könnyű feldolgozni, együtt élni vele. Én magam is átmentem mostanában hasonló, bár szerencsére, talán nem ennyire tragikus eseményeken, amelyek alapjaiban rengették meg az életem, így - ha nem is teljesen, de át tudom érezni, mit érez, aki elveszít VALAKIT, vagy VALAMIT.

DE NEM ÖRÖKRE!

Bátorításnak szánom ezt, hiszen én is annak érzem a saját életemre nézve. A hitem szerint, akik elköltöznek erről a világról, és Krisztusban haltak meg, a mennyben vannak, ahol majd találkozhatunk velük, gyönyörködhetünk majd egymásban, hiszen Isten dicsőséges testet ajándékoz minden gyermekének, ami még csak nem is fog hasonlítani a mostani - sokszor nagyon nem szeretetett - porhüvelyünkhöz. Férjemmel gyakran poénkodunk azon, hogy lehet, hogy annyira szépek leszünk a mennyben, hogy meg sem fogjuk egymást ismerni, akkora lesz a különbség. Szóval van remény!

NEM ÖRÖKRE!

Az élet, mint mondtam, állandó elengedés, elvesztés, viszlát-mondás, integetés egy állomásról kigördülő vonat után. Hiszen a gyerek tovább tanul, ballag, búcsúzik a szüleitől, elköltözik, megnősül/férjhez megy, a felnőtt gyereket szül /ez is egyfajta búcsúzás, persze jó értelemben, hiszen egy édesanya a magzata születése pillanatában elveszíti azt a bensőséges viszonyt, azt a szimbiotikus állapotot, ami közte és kicsinye közt volt a teste rejtekében. Én utólag visszagondolva, legalábbis így éltem meg. A szülést követő eufória elmúltával végtelenül hiányzott a tudat, hogy mindig velem van valaki. A kicsinyem. Természetesen ez nem rossz dolog, a hiányérzetet rögtön pótolta az a felülmúlhatatlan boldogság, hogy láthatom, megérinthetem, megpuszilhatom, ölelhetem, amit eddig nem tehettem. De mégis véget ért valami. Úgy gondolom,  az elválás mindig valami új dolog születésének a küszöbe. Azt szokták mondani, bár lehet, hogy közhelyként fog hatni, hogy mikor Isten becsuk egy ablakot, mindig kinyit egy ajtót.
Aztán, hogy a felsorolást folytassam, elválunk a társunktól, rákos lesz az édesapánk, édesanyánk, nagyszüleink idősek, és megszűnik jóságos kezük simogatása a fejünk búbján, a gyerekkori barátaink már nem ismernek meg, holott régen egymás gondolataiban olvastunk, befejezünk egy nagyszerű könyvet, amit olvastunk - ezek is mind-mind jó példák arra, hogy mennyi veszteség ér minket. És még sorolhatnám, de mindenki tudja, melyek azok a dolgok, amik a saját életére nézve ide vonatkoznak, ha kifelejtettem volna.

NEM ÖRÖKRE!

Mégsem érzem tragikusnak, hogy mindezeken a lépcsőfokokon fel kell lépdeljünk. Minden fokkal feljebb valami nagyszerű tapasztalattal leszünk gazdagabbak, bölcsességre, a mások iránti megértésben való növekedésre teszünk szert, az Istennel való kapcsolatunk még mélyebb és még erősebb lesz, és ez jó. Megélhetjük a sikereinken és kudarcainkon keresztül, hogy az élet körforgásában milyen hasznosak is vagyunk, milyen fontos is, hogy "elhulljon a mag", hiszen abból születik mindig az új élet.

Tehát, kedves nehézségekkel küzdő, gyászoló, elváló, búcsúzó sorstársaim: ne felejtsétek el: NEM ÖRÖKRE!!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.