Azon gondolkodom, vajon akik még nem tartoznak Istenhez, akik nem érezték és tapasztalták meg az Ő hatalmas gondoskodó szeretetét, kegyelmét, azok az idei évet vajon hogyan is kezdik. Mert bevallom, keresztényként is borzasztó nehéznek tűnik megélni az előttünk következő hónapokat, netalán éveket. Most épp az anyagiakra gondolok, hiszen azt bárki tapasztalhatta már az újévi első bevásárláskor, hogy minden termék - legyen az étel, ital, benzin, gáz, villany, stb., mindennek az ára a csillagos eget veri. De valahogy a fizetési lapunkon a tavaly feltűntetett összeg szerepel, jó esetben ötszáz-hatszáz forinttal több.Szóval nehéz, és bevallom, az év első napjaiban pánik lett úrrá rajtam. Annyi mindent elterveztünk a férjemmel erre az esztendőre, például a továbbtanulásomat, amiből ugyancsak a tandíjfizetési kötelezettség miatt  nem lesz semmi, vagy hogy a fiúnk oviba megy szeptembertől, /ami még ugye nem kötelező, maradhat is itthon velünk, de neki jó lenne a közösség, mert imádja a gyerekeket/... De valószínűleg - legalábbis, ha addig nem találok valamilyen munkalehetőséget, meg kell még jobban szorítanunk a nadrágszíjat, mert nem bírjuk kikalkulálni. A főiskola fontos lenne, hiszen nem igazán kapkodnak két kézzel a tanár nénik vagy tanító bácsik után manapság, így több lábon kell állnia az embernek, hogy mindenre fel lehessen készülni.

A pánik első napjaiban mindenkit okoltam, mindenkire dühös voltam, még szegény férjemre is, hogy miért is hozott ide engem erre a kies, barátságtalan helyre, ahol sem munkalehetőség, sem kedves barátok nem igazán vannak, /na, jó, azért van minimum egy nagyon drága barátnőm, ami azért nem kevés!!!! / ahol a jóra és szépre már nem bírnak az emberek rácsodálkozni, annyira leköti őket az életük felől való aggódás, a mindennapos megélhetési gondok. Szóval nem ragozom: hisztiztem.

Aztán történt valami érdekes, eszembe jutott - de csak milyen sokára! - , hogy van énnekem egy csodálatos, mindenható Istenem, aki minden körülmények közt velem van, és segít megoldani az életünk problémáját, aki képes és meg is mutatja, merre kell tovább mennünk. Na, elszégyellvén magam, leborultam Elé, és végre - teljes bűntudattal bár, de elpanaszoltam Neki, amit érzek, /nem, mintha egy mindent tudó és mindenható Isten bárminek is ne lenne tudatában/, és végre megkönnyebbülvén kinyitottam a Bibliámat. Egy nagyon kedves Igeverset mutatott Isten a számomra a Zsoltárok könyvének 37. részéből a 4. vers:  "Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit."

Hú, nagyon mellbe vágott a dolog, és rádöbbentem, hogy nem keresztényhez méltó a pánikolás, hiszen Isten kezében tartja az életünket, a világot, a körülményeket, és eddig még - soha, de soha, de soha nem engedte, hogy éhen haljunk, hogy az adósok börtönében végezzük, vagy hogy valami olyan helyzetbe kerüljünk, amit nem bírnánk elhordozni. Hiszen Isten Igéjében az áll, hogy erőnkön felüli kísértést nem enged meg az életünkben. Hála Neki!

Oké, Uram, mondtam Neki, gyönyörködni fogok! - és attól kezdve a szívem telve van hálával felé. Békességet adott a szívembe és örömet, hogy majd Ő mindent megold, mert mi már képtelenek vagyunk, hiszem, hogy lesz munkám, hogy anyagilag is megáld minket, ahogy sokmillió keresztényt is a világon, és nem azért, mert Istent banknak néznénk, hanem azért, Aki Ő maga. Mert Ő Isten, mi pedig a drága véren megváltott gyermekei vagyunk. Nem vágyunk milliókra, nem vágyunk milliós autóra a fenekünk alá, csupán hisszük és valljuk, amit a Bibliában tanít Isten, hogy "Méltó a munkás a maga bérére." Tudjuk, hogy miközben mi nagy szeretettel dolgozunk azon, hogy az Ő nagyszerűségéről és létezéséről mindenkinek beszéljünk, hogy terjedhessen az Örömhír: Jézus Él!, közben Ő gondoskodik a fizikális szükségleteinkről. Így mostmár nyugi van bennem, és ez a békesség nem múlandó. Mert Felülről való. Ezt kívánom minden kedves olvasómnak, hogy merítsen erőt Belőle, nyugalmat és hitet ad, ha már nem tudnátok, mit is tegyetek az életetekkel.

Befejezésképp: Ismeritek azt a történetet a Bibliában, mikor a tanítványok és Jézus egy hajóban a nyílt vízen voltak épp, mikor is hatalmas vihar kerekedett? A tanítványok őrült pánikba estek, és el is tudom ezt képzelni, hiszen mikor az ember nem tud miből kenyeret vagy tejet venni a gyerekének, az is egy hasonló nagy vihar. Szóval, mikor a tanítványok a hajó fenekére pillantottak, látták, hogy Mesterük alszik.  Miközben ők az életükért küzdöttek, a Mester alszik?! Felkeltették, kétségbeesetten. Jézus felállt, és egy szavával lecsendesítette a háborgó tengert. De azért a végén megkérdezte tőlük, na nem, mintha bántani akarta volna őket, csupán bátorítani, hogy legközelebb ne essenek ilyen kétségbe egy hasonló helyzetben, hogy "mi lett veletek, kicsinyhitűek?"

Hát igen, ha olyan kicsi hitünk lenne, mint egy mustármag, ami Jézus korában a legkisebb ismert magnak számított, akkor Jézus mondja, hogy az előttünk álló hegynek mondván - menjen a tengerbe -, belemenne az. Mi meg aggódunk? Félünk? Igen, de mostmár máshogyan. Van egy nagyszerű utas a hajónkban, aki minden háborúság és nyomor közepette velünk utazik. Ő Jézus. Aki egy szavával lecsendesíti a háborgó tengert, aki három kenyér és öt halból ötezer embert képes megvendégelni, aki meggyógyítja a sántát, bénát és vakot, aki megbocsátja a bűneinket. Akkor hát: minden rendben! Csodálatos lesz ez az év, mert a Mester velünk van! Bátorítson téged is, kedves olvasó, hogy minden fájdalom és gond közepette nem vagyunk egyedül! Vigyáznak ránk és szeretnek bennünket!