Szomorú, felfoghatatlan dolog történt gyülekezetünkben, ami bár emberileg várható volt, mégis mindannyiunkat megdöbbentett, szívünk szakadt. Egy nagyon kedves testvérünk unokája a közösségünkben mindössze négy évet tölthetett ezen a világon, Isten ennyit engedett meg neki, és szombaton két órakor örök nyugalomra helyezték gyönge kis testét. Sokat, nagyon sokat szenvedett rövid életében, izomsorvadása hétről-hétre emésztette fel kis szervezetét, ő pedig hősiesen tűrte a még felnőttek számára is lelket-szívet próbáló nehéz életet. Próbált erős lenni, most kezdett el oviba járni, a gyerekek társaságát találta a legnagyszerűbbnek a világon, és bár csak néhány hónapot tölthetett köztük, nagyszülei elmondásai alapján utolsó ideje emiatt sokkal vidámabban és színesebben telt.

Rengeteget imádkoztunk érte, hogy gyógyítsa meg őt Isten, hatalmában állt volna. Ám tisztában voltunk azzal is, hogy Isten szeretetből Haza is viheti magához, céllal, emberi eszünknek felfoghatatlan módon. Most is tudjuk, és hisszük, a szomorú és gyászoló családdal egyetemben, hogy Isten jó, és minden, amit megenged, szeretetből és jóságból ered. Nem értjük, haragszunk, vitatkozunk, értetlenül állunk egy csöppnyi koporsó előtt, de nem kételkedhetünk a Vígasztalás Istenének jó szándékát illetően. Mi csak az életünk puzzle-jének egy-két darabkáját látjuk, így nem tudjuk, mit fog ábrázolni az egész kép, de Isten már látja Odaföntről. Csak Ő tudja most, mire jó ez az egész, és a jó-szót idézőjelben értem. Az Istenbe vetett hit könnyen meginog, mikor ilyesmivel kell szembesülnünk, a szó elakad, és a miérteknek nincs vége. Bevallom, én sem értem, és nem is szeretnék, tudnék válaszolni. Csak imádkozom vígasztalásért, erőért a szülőknek, nagyszülőknek, hogy valahogy túléljék ezt az emberileg szinte túlélhetetlen halálesetet, hogy valahogy egyszer majd enyhüljön a kínjuk, és arra gondolok, hogy Isten mennyire jól tudja, hogy milyen is elveszíteni egy gyermeket. Hiszen neki is el kellett temetnie az egyetlen Fiát, és el kellett Tőle fordítania még az arcát is az emberiség, vagyis a mi bűneink miatt, ami a vállaira terheltetett. Hiszen Isten nem nézhetett rá a bűnre, bármennyire is szerette egyszülött Fiát. Jézusnak elválasztva, magányosan kellett meghalnia a kereszten. Ám egyvalamiben pont emiatt a tény miatt biztosak lehetünk, hogy soha, egyetlen embernek sem kell Isten nélkül elhagynia ezt az árnyékvilágot. Tudom, hogy seregnyi angyal és maga Isten fogta ennek a csöpp kisfiúnak és szüleinek a kezét mindvégig, és ezután is. Zolika sosem tudott járni, csupán üldögélt, és kicsit kúszni tudott a szőnyegen. Ám a mennyben mindannyiunknak ígéretünk van egy új szellemi testre, ami tökéletes, hibátlan és csodálatosabb, mint amit el tudnánk képzelni. Hiszem, hogy ez a drága kisfiú most már szaladgál, játszadozik és vidáman énekel az angyalok és szentek seregében, és soha többé nem kell fájdalmat éreznie. Csak a szülőkért szálljon fel sok-sok imádság, és minden olyan édesanyáért és édesapáért, aki hasonló veszteségeket szenvedett el.

Nyugodj békében, drága Zoli baba!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.