Írtam egy verset.  Na, nem azért, mintha újfent egy díjra pályáznék, melyet világi kezek alkottak volna. Ha nem tudok aludni, elindul a szívem egy távoli Ország irányába, amit Mennyországnak hívnak, és ahol mindannyiunknak meg kell majd állnia egyszer. Istennek írtam, és persze mindazoknak, akiknek a szíve összefacsarodik a vágyakozástól. Nem a halálvágyam akartam kifejezni, hiszen szeretek élni, remélem senki nem érti majd félre, csupán tudom, hogy nekünk, hívőknek hatalmas reménységünk van: egyszer találkozhatunk a mi drága Megváltónkkal, Krisztussal!

Elvágyódás 

Mennék én, ha menni kell

s a fátylat levethetem,

lepel Arcod nem takarná már el.

Könnyeimben fürdetném

és hajammal szárítnám Lábod,

Jézus, ragadj magadhoz fel!

Ígértél testet, mely nem romolható,

szívet, mely fájdalmat nem ismerőn

nem dörömböl már,

ígértél örömet, békét, reményt,

csillogó üvegtengert,

Hazát, hol nincsen halál.

Mi Atyánk! Ki Vagy,  a mennyekben...

Szenteltessék meg a Te Neved - bennem!

Hisz szívem Nélküled csak űzött vadállat.

Sóvárog, keres, szerelmesét hívja,

Érted sír naphosszat,

mióta rásütött drága napsugárad.  

Bűnöm nem roskasztja fáradt vállamat

hisz Te a keresztre magaddal vitted,

minden kalapácsütésben én vertem a szeget.

 végre Eléd borulhatnék -  

Hálásan csókolnám kezeiden

az általam okozott fájdalmas sebet!

Ó, Jézus, Királyom! Uram és szerelmesem!

Most még homályos a tükör,

de egyszer majd színről-színre látom -  

talán gloriát harsogok majd...

vagy csak térdre borulok némán...

- az én legdrágább, hűséges Barátom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.