Ma reggel nem ébredtem túl vidáman. Pedig van egy ilyen beidegződés, hogy a keresztényektől, főleg a lelkészfeleségektől szinte elvárják, hogy mindig vigyorral az arcukon ugorjanak fel az ágyból, és ugye nekünk nem lehet semmiféle gondunk, problémánk, heppünk. Nagy teher ez a vállamon. Megfelelni mások elvárásainak. Pedig nagyon is emberből vagyok gyúrva, és a fájdalom épp úgy fájdalom nekem is. Gyengének lenni nem szégyen, és főleg, ha az őszinte szavak mellé helyezem azt, hogy van egy Istenem, aki velem sír, ha fáj, és velem örül, ha épp úgy hozza az élet.

Szóval most épp nem annyira happy minden. Hiányoznak a szüleim, méghozzá nagyon, már nyolc hónapja csak t-percekkel tudom tartani velük a kapcsolatot, pedig apunak komoly infarktusa volt a nyáron, alig él. Úgy iszom a szavaikat a telefonban, mint a legédesebb forrásvizet, ki tudja meddig lesz még erre lehetőségem. De nem mehetek, mert nagyon ideköt a szolgálat, és friss a jogsija is Palinak, nem vállalkozunk még hatszáz kilométert levezetni, jobb a vonat, az viszont szörnyű drága. Inkább imádkozom, hogy mihamarabb legyen pénzünk hazautazni.

Megtapasztaltam azt a bibliai igazságot és meg is tettem gyakorlatban is, hogy "azért a fiú elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy test." Leszakadtam róluk, de ez nem jelenti azt, hogy ne hordoznám őket a szívemben és imáimban.

Az a tudat vígasztal egyedül, hogy mikor a legmélyebben vagyok, Isten akkor van a legközelebb hozzám. Tudom, hogy minden rossz dolog ellenére, mert lenne még sok dolog, amiről írhatnék és fáj, a felhők fölött süt a nap. Vagy úgy is mondhatnám magamnak, hogy "hé, Hajnal, fúj a Szél!" Tudom, hogy vége lesz ennek a ramaty napnak is egyszer, és holnap egy sokkal vidámabbra ébredhetek. Vagy legalábbis új kihívások fognak következni, amikért érdemes újra vízre szállni. Csak addig, Uram, segíts kibírni, segíts hogy tudjak hinni, hogy a kereszted alatt megnyugodhassak és új erőre kapjak. Hogy mehessek Veled tovább! Rejts most el a Szárnyaid alá!

Ha fúj a szél...

Amíg el nem indulunk,

míg a láb a vízre lép,

még a legkisebb út is csak távoli cél.

Míg csak álmodozgatunk,

s közben tétova a kéz,

addig látszik csak úgy,

hogy az élet nehéz.

Addig érezzük azt,

hogy a hit nem elég!

Ha fúj a szél, a hajó olyan felborítható.

De partot ér, s ez a jó, mert a Mester hangja szól.

Mindig el kell kezdeni,

és az első perc kemény,

de pont akkor kell hinni,

ha nincs is remény.

Hogyha léptünk régen tart,

és egy nagy viharba ér,

sose gondoljuk azt,

hogy már nincs menekvés,

mert a hitünk pont itt kezd el

működni épp,

ha fúj a szél...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.