Nagymamám ötvenhatja - "Belső szoba"

Október huszonharmadikáról bizonyára rengeteg cikk fog ma napvilágot látni. Lesznek mindenféle hangvételű irományok, forradalmiak, részvétteliek, szomorúak, vagy éppen a mai helyzetet szemlélve csüggedtek és csalódottak, nekem azonban más jut az eszembe. Szeretnék belátogatni a lelkem legmélyébe és beleásni az emlékeimbe, amit most nevezzünk "Belső Szobának", hogy vajon őseink milyen történeteket őriznek erről az őszi időszakról. Nem éltem még akkor, nem támaszkodhatok a saját tapasztalataimra, sőt, hosszú ideig nem is értettem ezt az ünnepet, köszönhetően a történelem tanáraimnak, vagy éppen magának a korszaknak, amiben felnőttem. Ez az én kis személyes megemlékezésem. Nem pályázom Purlitzer-díjra. Csak írok. Mert szeretném megérteni és méltó képpen tiszteletem leróni.

Koncz Erzsébet nem tartozott azokhoz a radikális forradalmárokhoz, akik bátran szembenéztek a szovjet tankok és puskacsövek életet követelő pillantásával. Egyszerű édesanya volt, mozgássérült, aki minden erejével igyekezett kenyeret adni kislányának és férjének. Nem, ő nem készített molotov-koktélokat, nem vonult innen-oda, és nem foglalt el székházakat. De minden porcikájával egy volt velük. Székesfehérváron is eldördült a sortűz annak idején, ő pedig elmesélte, hogy milyen volt hallgatni a sikolyokat, rettegni, hogy vajon egy-egy kósza lövedék mikor csapódik be a ház ablakán, ahol kislánya aludt a kiságyában, elmesélte, milyen volt hallani a harckocsik dübörgését, amit már rég elfeledettnek hitt és remélt, a második világháborúban átélt szörnyű emlékei miatt, elmesélte milyen érzés volt, hogy barátai és munkatársai kivégzéséről kapott híreket, akiket egyszerűen csak falhoz állítottak, mint valami kutyákat, mert mertek álmodni egy szabad hazáról. Arról sem feledkezett meg, hogy megossza velem, milyen volt éhesen ücsörögni, és hallgatni a kislánya sírdogálását, mert nem tudott elmenni tejért. Nem szívbemarkolni szeretett volna és nem érzelmileg rámhatni ezzel, hanem csak egyszerűen közölte a tényeket. Nem volt mit enni.

Nem tudok óriási nagy részletes történeteket a tömegben átéltekről, nem tudok sokmindent, és bizonyára az írásomban is felfedezhet a szemfüles olvasó millió hibát mind tartalmilag mind nyelvtanilag. De azt tudom, hogy nekem ezek a nagyim által elmesélt emlékek többet jelentenek minden műholdról közvetített webkamerás no komment közvetítésnél. Ő átélte. Egyszerű asszonyként. Imádkozott is, a maga módján érte, hogy változzon a helyzet, és egy időre talán változott is. Most azonban tudom, hogy ismét szomorú. Mert úgy érzi, barátai hiába áldozták fel magukat egyszer. Látszólag minden rendben van, nem kell éhezni - igaz, már akinek! - , mégis félünk. Én is félek kimenni és letenni egy szál virágot oda, ahol meghaltak elődeink értünk. Az okokat szerintem mindenki tudja és érzékeli a saját bőrén. De talán nem kellene ennek így lennie. Én imádkozom és hiszek. Hogy miben? Nem abban, hogy majd az emberek megváltoznak, a kormány megjavul, a randalírozóink jobban fognak vigyázni a műkincseinkre vagy mások személyes tárgyaira, amiért sokan sok éven át gürcöltek, abban hiszek,hogy van egy Isten, akinek - Ő mondja! - MINDEN LEHETSÉGES!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.