Tik-tak, tik-tak, tik-tak.... lassan alszom el, valahogy nehezen közeleg az álom. A sötétség alakokat formál, hogy szórakoztassanak, de végül beadom a derekam neki. Körülpásztáz majd hirtelen magával ragad, és azt veszem észre, hogy átlibbentem kecsesen abba a másik dimenzióba. Álmodom...

Hatalmas, robosztus külsejű alak tűnik elő a homályból, már messziről rávillantom hibátlan fogsorom, és rohanok boldogan kitárt karjaiba. Hozzásimulok széles mellkasához, szőrzet nem csiklandozza orrom, tökéletesen gyantázott, kidolgozott izmain megcsillan a délutáni napfény.

- Szeretlek, kicsikém! - suttogja gyengéden. A csókja olyan, mint a legédesebb méz, magával ragadó és telve van mélyről feltörő érzelmekkel. - Olyan szép vagy ma, hogy eláll tőled a lélegzetem. - szégyenlősen belebújok ingébe, de jólesően nyugtázom kedves bókját.

- Te is fantasztikus vagy! - nyögöm mosolyogva, gyomrom tájékán azok a fránya pillék ugrabugrálni kezdenek. - Annyira szeretlek, hogy már szinte fáj. - rámosolygok, ő vissza, majd kézen fog, és - bizonyára valamit forgatva a fejében, - beráncigál szerelmi fészkünkbe. A szobánkban félhomály uralkodik, a kandallóban roppan a fa, a lángok indián táncot járnak a falon. Letesz az ágyra, és kisimítja arcomból egy hajtincsemet. Határozottsága levesz a lábamról, érzem hogy elvesztem. Karjaiba simulok, erős, izmos ölelésébe, és azt kívánom, hogy csókjai égessenek el teljesen. Elevenen...

brrrrrrrr.......!!!

Mi ez?!!! Hol a csudában...van ez az ... izé?! - csörrr, az ébresztő óra nagy csattanással landolt a szőnyegen. Kábult vagyok, nem könnyű magamhoz térnem. Csukott szemmel tapogatózom, keresem magam mellett a meleg férfitestet, vágyva arra, hogy újra magával ragadjon abba a másik világba. Ám hirtelen kijózanító dolog történik: megcsap egy borzalmas, égbekiáltó lehellet, a fogkefe után ordító bűzbarlang, és egyszerre két szőrös láb kandikál ki a szomszédos takarók alól. Igyekszem visszazárni lassan kihűlőfélben levő szempilláimat, hátha van még esély, de fájdalmasan nyugtázom, hogy végérvényesen vége szakadt a romantikának. Férjem mormogva, szitkozódva ordít kávé után, a távirányító hirtelen előcsusszan a több réteg matéria alól, és rámered a tévéképernyőre. Beüzemeli. A bemondó monoton hangon ecseteli, hogy több százan vesztek oda egy dél-koreai földcsuszamlásban. Még mindig terjeng az orrfacsaró lehellet, előbukkan a szőrös végtagok gazdája is, haja mint a szénaboglya. Szemei bedagadva, orrlikából hosszú szőrszálak kandikálnak ki. Fölém hajol, úgy suttogja:

- Szia, kedves! Hogy aludtál? - a kérdés gyengéd, már-már gyermeki, és valahogy - bár még mindig remegek az álom hatásától, de megérint. Végigsimítom homlokát, az ezernyi barázdát, melyet oly sokszor végigszántottam már ujjaimmal, és amelyeket egytől-egyig betéve ismerek, és lassan megnyugszom. Ismerlek - súgja a szívem. Lehet, hogy nem vagy tökéletes, ahogy én sem, de ismerlek. Emberből vagy. Esendő, szeretetre éhes, arra vágysz, amire én, hogy úgy szeresselek, ahogy vagy. A hibáiddal, a lehelleteddel, a szőrös lábaiddal és mogorvaságoddal együtt. És én még ennyi év után is képes vagyok valami csodára: szeretni. Rómeó és Júlia nem lakomát tart, csak a fridzsiderből készít egy szalámis szendvicset, és talán nem kell titkos bálokban találkozniuk sem, csak a tévét nézik együtt összekucorodva. A kandalló melege helyett a konvektor pattog mellettük vidáman, de valami hihetetlenül csodálatos történik velük: megélik a valóságot, a hús-vér szeretetet és szerelmet, ami - minden körülménytől függetlenül - megmarad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.