"Van úgy, hogy az embernek nincs elég köve!" - hangzik el a mondat kedvenc filmemben, a Forest Gump-ban. Sokszor érzek így, annak ellenére, hogy keresztényként a megbocsátás alap dolog.

De azért nem könnyű. Most éppen a múlt gyötör, belemarkol a jelenem örömébe, és ki akarja azt tépni, de úgy komolyan, tövestől. Hagyjam? Dehogy is!!! De azért marcangolni próbál. A múlttal nehéz szembenézni, egyesek nem is nagyon szoktak, inkább egyenesen előre, mint az úttörők...

Isten is mondja a Bibliában, hogy ne a múlttal törődjünk, hanem ami a hátunk mögött van, elfelejtvén, ami pedig előttünk, annak nekifeszülvén fussunk a Jézus Krisztusnak jutalmáért.

De mégis eszembe jutott... Talán azok az emberek nem is sejtik, hogy mennyire derékba törték az életemet azzal a kis buta csínnyel, amin két percig jót röhögtek, aztán már ki is ment a fejükből.

Leírom, talán akkor enyhül a kín. Talán te is csak egy jót nevetsz majd rajta, de nem érdekel. Nem vagyunk egyformák. Engem hiperérzékenyre faragtak. Ez van.

A főiskolán történt, az első szemeszter első hetében, telve voltam energiával, önbizalommal, tervekkel. Mindenáron tanító akartam lenni, olyan tanító, aki a szívével szereti a gyerekeket, és le a "káposztafej-effektussal", ha értitek, mire gondolok. Nem tiniként ültem be újra az iskolapadba, érett nőként, több év logisztikusi múlttal, nappalis lettem. Szóval azon a délutánon amint a kolesz szobámba tartottam, észrevettem már távolról valami furcsát az ajtómon. Akkoriban is már keresztény voltam, és ezt nem is rejtettem véka alá, így számíthattam arra, hogy a lányok-fiúk, akik ezt nem bírták elnézni szó nélkül, mert ugye ez egy súlyos bűn, hogy valaki Istenben hisz, kitalálnak valami kedves "meglepetést" a számomra. Valóban "klassz" volt, amit a kilincsemre függesztettek. Egy levágott vudu-kakasfej volt a kilincsemre akasztva, én pedig sírva rohantam az egy szinttel lejjebb lakó biblia körös barátnőim szobájába. Aznap kisírtam a szemem félelmemben, de aztán Isten segített megnyugodnom. Lassan felszáradtak a könnyeim, és imádkozni kezdtünk három másik keresztény lánnyal, hogy az átok törjön meg. Azóta tudom, hogy a Biblia azt mondja, hogy akin a Bárány Vére van, vagyis természetesen én is beletartozom ebbe, hiszen befogadtam a szívembe Jézust, nem fog az átok, sőt, aki megátkoz, sajnos annak nagyon rossz sora lesz ezután, hiszen a saját fejére száll vissza minden rontás. De - bár a nyeregből nem tudtak kiütni, nagyon komoly lelki törést éltem meg ekkor.

Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, aki ilyen "csínytevések" hatására évekre depresszióssá és megtörtté vált. Miért nem vigyázunk jobban egymásra? Miért nem törődünk azzal, hogy mit okozunk másoknak a viccelődéseinkkel? Minden embert egyformán gyönyörűnek és értékesnek tartok, és igyekszem vigyázni mások lelkére. Mert olyan nagyon törékenyek vagyunk. Azt olvastam a Bibliában, egész pontosan a Példabeszédek könyvében, hogy "minden féltve őrzött dolognál jobban őrizd meg a szíved, mert onnan indul ki minden élet." 

Kemény lecke volt ez nekem, és persze - bár nem szeretnék róla most beszélni - nem ez volt az egyetlen, csak talán a legemlékezetesebb eset. Azóta Isten újraépített, megerősített, dörzsöltebb lettem és persze érettebb, de bennem lüktet a féltés mások iránt, sőt a magam szíve felé is, hogy vigyázzunk jobban magunkra! És egymásra!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.