Töprengek. Már megint. Valaki örül ennek, megint másoknak az agyára megyek vele. De ha az ember jár-kel a nagyvilágban, nem húnyhat szemet azok felett a dolgok felett, amik körülveszik.

Miért vagyunk mi annyira érzéketlenek?

Húgom 9. hónapos kismamaként hatalmas pocakjával, ahogy annak lennie kell, rosszul lett egy buszmegállóban. Elájult. Mellette álltam, rögtön a segítségére próbáltam sietni, de nem jártam túl nagy sikerrel. Pofozgattam, megemeltem a lábát, hogy visszaszálljon a vér a fejecskéjébe, de úgy tűnt, hiába. Egy öreg néni megjegyezte: - Talán nem kellene annyit innia! Ezek a mai fiatalok! - csóválta meg rosszallóan a fejét. Megint más - egy koros úr, megjegyezte, hogy talán elcsúszott valamin, és beverte a fejét. Biztos a drogok...

Hát senki sem pillant végre arra a nehezen nem észrevehető hatalmas hasra, amiben remélhetően még boldogan rúgkapál egy kicsiny kis élet?!

Nagyon felháborodtam, a testvérem még mindig a földön feküdt. Ez hát a magyar mentalitás?

Az "édes egyhangúság", a méla mosoly, a tökéletes érzéketlenség országában élünk, jobb, ha ráébredünk. Oximoronokból pedig jut elég. Nyugodtan lóghat a belünk, átmehet rajtunk a villamos, végighányhatjuk az utcát a kemoterápia miatt... az emberek mind-mind csak elsétálnak mellettünk, és nem leszünk már egyebek egymás számára, mint megannyi szürke tábla, mely azt hirdeti:

"Én egy élő oximoron vagyok!"

Kívül díszes és szép, de belül rágnak a férgek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.