Lássunk a dolgok mögé!

2009.07.28. 09:30

Ma éjjel is alig aludtam. Na, nem azért mert most nem bírtam volna, mert tegnap hullafáradtan estem ágyba, dolgos nap állt megettem, és boldog voltam, hogy annyi mindenre adott erőt az Úr, hogy elvégezhessem. Ám éjjel...! Jött a sátáni támadás! Rögtön tudtam, HONNÉT fúj a szél, és nem holmi szellőcske, ami lengedezni látszott! Nem, nem! Olyan durva epegörccsel jött a "Lenti" forgószél, hogy azt hittem, ott maradok az ágyon. Na, mondtam is az uramnak és "parancsolómnak", hogy akkor mostan itten szellemi gyógyszer kell! "Takarítsunk" tovább! Igaz, igaz, nagyon-nagyon fáradt voltam fizikálisan, de a szellemem oly éber volt, mint a huzat. Érezte is az "ellen", mert még jobban elkezdett fájni az oldalam, hátam, már sikítani tudtam volna minden mozdulatnál.

Miután a világi görcsoldók hatása hatástalannak bizonyult, az alábbi pirulát vettem be:

"A Jézus nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére!"

Na, bekaptam, "Ittam rá" egy jó nagy veder "Vizet", és vártam, hogy hatásba lépjen.

Reggel még mindig nagyon kitartó volt a vihar, csak nem akart takarodót és visszavonulót fújni. Na, gondoltam, ennek a fele se tréfa!

Még egy pirula, nagyobb dózis, emelni kell az adagot, ha a másik oldalon még mindig nem nyúlt ki a támadó.

Megint megvallottam, egyenest a célpontra szegezve a tekintetem:

"A Jézus nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére!"

Miközben így folyt a harc, eszembe jutott, hogy milyen hálás vagyok Istennek, aki adott szellemi látást a gyermekeinek, hogy megláthassák, megérthessék, pontosan felismerjék a "szélirányt".

A golgotai szégyenletes és végleges, totális, fatális veresége az ördögnek felbátorít arra, hogy nem a láthatókra nézve, nem az epegörcsre koncentrálva, hanem a gyógyulásra, annak elfogadására, csak hálát adjak és dicsérjem Istent. Ez a lényeg! Minden támadást, kísértést, ellenem törő nyilat, fegyvert, nyelvet kárhoztatok, nincs hatalma felettem. Ha úgy tetszik, takarodót fújok nekik, mert az Úr maga fújt takarodót ezelőtt kétezer kilenc évvel. Jó lesz, ha az eszébe vési az "epegörcs-hozó", és azt is, hogy nincs hatalma felettem, mert a Bárány drága Vére úgy befedez, hogy onnan még vaslapáttal sem tudna kiásni soha az életben, de azután meg pláne nem.

Lapátra tettem, na! Csak ennyit akartam elmondani. Azért imádkozhatnátok velem, értem, ha az Úr indítja a szíveteket, mert elég kitartónak bizonyult a kis "légypiszok", pedig tudhatná, hogy hol lakik! Oda vissza pitlikülhet, fülét-farkát behúzva, de sürgősen!

Haladéktalanul!

Mert Jézus az Úr az Életem Felett!

Ennyi. Off. Off-ot az ordasnak!

Hajnalban

2009.07.26. 05:06

Megint gyötör az álmatlanság, és ilyenkor rengeteg minden jár a fejemben. Jó volna mindent, mindent hátrahagyni, elfelejteni, valóban "homokba írni" azt, amivel megbántott más...

Bevallom, most nem vagyok túl örömteli, de ez ne lombozzon le senkit, mert habár sokszor meg is roggyan a térdem, talán el is esem olykor, de Krisztus kegyelméből felállok és megyek tovább. Van Reménységem, ezért érdemes tovább küzdenem, és most is erre igyekszem szegezni a tekintetemet.

Van egy hely, ahol mindig új erőre kapok, ez a hely pedig a Kereszt. Szeretek ott időzni, még ha mások ezt gyengeségnek is titulálják, mert nem szégyen gyengének lenni, ha közben tudom, hogy Krisztus erős bennem, ha tudom, hogy bármilyen nehéz is az az élethelyzet, amiben jelenleg Isten formál, Ő tartja kontrollja alatt a dolgaimat. 

Szeretem Őt. Nem tudok mást mondani, csak egyszerűen szeretem. 

Mostanában itt a blogtéren is egyedül maradtam kissé, nem nagyon látogatnak be hozzám a vélt vagy valós barátok, ismerősök, hívő testvérek. Nem tudom mi az oka, talán én nem vagyok túl színes egyéniség számukra, vagy túl unalmas, hogy folyton csak Jézusról tudok beszélni, de úgy döntöttem ezelőtt sok évvel, hogy soha nem akarok embereknek megfelelni. Csakis Jézus "elvárásaihoz" szeretnék hűséges lenni, amennyire kegyelemből képes vagyok rá. Lehet, ezzel a "népszerűségi" indexem egyre laposodik, de kit érdekel? Nem népszerű szeretnék lenni, hanem egyszerű. És amennyire tőlem telik, hiteles Isten és az emberek előtt.

"Erős vár a mi Istenünk" - olvashatjuk a Zsoltárokban, és mennyire igaz ez. Ha mindenki magamra is hagy, az Úr velem van és fogja a kezem. Minden élethelyzetben megtapasztaltam, mióta átadtam neki az életem, hogy nem hagy cserben, nem ún rá a gondolataimra, Ő úgy szeret, ahogy vagyok, nem kell előtte megjátszanom magam, magamra erőltetnem egy mindig mosolygós keresztény húszdolláros vigyorát, amit mindig is gyűlöltem, hanem önmagam lehetek. 

Azért bevallom, fáj hogy elmaradtak körülöttem az emberek. Isten azért teremtett társat Ádám mellé, mert látta, hogy nem jó neki egyedül. Mégis sokszor vakok vagyunk észrevenni, hogy jólesne olykor, ha megszorítaná valaki a kezünket. Isten embereken keresztül is szolgál felénk, nemcsak "online" a Szent Szelleme által a Szentíráson, prédikációkon, a "szamár" száján keresztül. Szükségünk van az ölelésre, a simogatásra, a jó szóra, mint a növényeknek a napsütésre és az esőre. 

Mivel mostanában ebből - nem panaszkodom, csak őszintén bevallom - nem túl sok méretett a számomra, igyekszem minél több embernek én segítségére lenni. Isten is elénk szaladt, mikor tékozló fiúként messze jártunk Tőle. Én is inkább erre igyekszem fókuszálni, inkább adok, ha tudok, és ha időnként mégis elér egy simító szó, egy kedves lelki ölelés, hát hálásan fogadom és megköszönöm. Nem mert különb lennék bárkinél is, hanem kegyelemből.

 

 

 

Nyári éj - saját vers

2009.07.25. 09:18

Tarka égen fény repül,

karját nyújtja a fáknak -

zümmögő kórus citerál

a réti orgonáknak.

 

Kékicsél a kikerics,

a pipacs karmazsinja

szomorúan fűzi a fát,

a kérgét kihasítja.

 

Szarkalábak tánca hallik,

angyalkórus fest szelet,

szivárványos öleléssel

cirógat a Lélek telet.

 

Kölyökróka lépte surran,

lopni készül - éj közelít.

Vadkacsák fészke rebben

a sötétben a Hold vonyít.

 

Roppan a sűrű, reszket,

mégis simít, mint anyai kéz.

Villám siklik az éji égen,

Egy csillag utána néz.

 

Csurran a harmat, közel a hajnal,

Már nem sír a bánatos madár,

fészkében szunnyad a sötét,

de titokban áldozatára vár.

 

S míg várja, elcsügged,

mert míg ő lesben állt,

csapatnyi Égi "Gerle"

a fészek fölébe szállt.

 

 

 

 

 

 

 

 

A Szél könnyei - Saját vers

2009.07.24. 02:49

Álmomban  egy földet láttam.

...csontokon sem ín, sem hús...

térdig gázoltam benne, zörrent a katlan.

 

Lúdbőrzött a szívem,

mint egy fagyos ölelés,

talpam alatt recsegett a lakatlan,

 

rideg, sívár táj, a hegyek

ormán megcsillanni vártam

a Napot, Holdat, csillagot,

 

de ledermedt lábbal

sírva csak álltam ott.

 

Gyermek és felnőtt

holtan bámult az Égre,

A Fentről várt mentő segítségre.

 

Uram! - súgtam félve - Hol vagyok?

Miért késtél el?

Miért nem hallgatod

 

imáját, sok rívó nyüsztölését,

kürtzengésnek beillő

anyák küszködését,

 

égre emelt szemüket

az imára kulcsolt kezet?

 

Uram! Uram! Nem értem...!

Mondd, ezt miért engeded?

 

S ahogy vártam, mint

egy kisgyerek, karjaim

az Ég felé tártam.

 

Mint Zúgó Szél, úgy

érkezett a pirkadat.

S mozdulni éreztem a csontokat

 

talpaim alatt. S láttam,

a csontokra ín és hús kerül,

a húsra bőr, s a Szívük új ritmusba kezd.

 

Ifjú, agg, férfi és nő,

asszony,  karjában csöppnyi csecsemő,

 

előbb térdre, majd lábaikra állnak,

mint szökellő szarvas, úgy ugrálnak.

 

Kiáltás hallik, örömujjongás,

dörren az ég, eső hull

elmosva a halált, a múltat.

 

A sivatag oázissá válik,

Lassan tóvá nől a víz,

nádas susog, pálmák nyúlnak

 

az Égig. Angyalok szárnyai

suhannak tova,

a Lenyúló Kéz, a Mennyei,

 

már nem kell. Dolguk elvégeztetett.

Gyermekek játszanak a parton,

S csak potyognak a "Szél könnyei".

Vasárnapi álom

2009.07.19. 04:53

Andi hétköznapi asszonyka. Egész héten robotol a munkahelyén egy telefonos cégnél a marketing osztályon. Titkárnő. Hulla, napi 8-9 órában nyomatja, mellette ott a két gyerek, a férje, a kutyák... Három kis spániel kölyköt kaptak nemrégiben, megvan velük a gond bőven.

Péntek délután fáradtan esik haza, rittyent egy gyors Knorr-rafinériát, és már az asztal köré is sereglik a família. Eszegetnek. Aztán megy mindenki a fürdőbe, tévé elé, ágyba. Roskatag. Fáradt, szemei alatt táskák és sötét karikák.

A férje szintúgy. Nyomatja az ipart, kétkezi munkás ember, szobafestő, és annyi a megrendelése, hogy estére már csak az üveg sör kinyitása az egyetlen gondja, és erre marad csupán ereje. Az asszony megkönnyebbülten fordul a fal felé, mikor meghallja Döme horkolását....

Szombaton a család kirándulni megy. Nagy az izgalom, mennek a Bükkbe, túrázni, kullancsot összeszedni, élvezi a friss levegőt, a természet szépségeit. Végre együtt a család! Nagy dolog,  nem minden héten adatik meg ez az idill. A gyerekek virágot is szednek, piknik egy gyönyörű, árnyas réten. Tollasoznak is. Hazafelé nyál csordogál a kicsik szája sarkából alvás közben. Elfáradtak a nagy mókában.

Mosdás, vacsi, tévé, lefekvés. Apa megint gyorsan horkolni kezd. Andrea egy kicsit most morcos, de ő is a másik oldalára fordul, átgondolja a napon történt szép élményeket és lassan álomba szenderül.

Reggel csörög az óra... mi van???!!! Dehát vasárnap van, vagy mifene! - dörren fel Döme mély basszusa a takaró alól, és még jobban magára húzza. Aztán hirtelen váratlan dolgot művel! Felkiált!

- Te jó ég, ma van az Úr napja! Ébresztő, asszony! Vár a gyülekezet! Sok a dolgunk! Vasald ki az öltönyömet. - Andrea kipattan az ágyból, tip-top beágyaz, összeszedi a szennyest, és rutinosan beindít egy adag mosnivalót. Vasalás közben a gyerekeket nézi. A kanapén ücsörögnek és szokatlan dolgot művelnek: a Gyerekbibliájukat forgatják! Kicsit elgondolkodik ezen, de annyi a tennivalója, hogy úgy véli, ezeknek a furcsa jelenségeknek ráér később is utána járni.

Döme BOROTVÁLKOZIK! VASÁRNAP! Jó illatú puszit nyom felesége nyakára és tovább libben, levéve a polcról a Szentírást. Márk evangéliumát olvassa!

Andrea nem győz ámulni. Mi történik itt?! - de csak vasalgat és vasalgat serényen tovább.

Valamit elfelejtettem! Valamit elfelejtettem! - hajtogatja magában. - Tuti, hogy erre a napra valami mást terveztünk...!

De semmi értelmes nem jut az eszébe. Kész a vasalás, elpakol, zuhanyzik, hajat mos, sminkel. A gyerekek is felöltöztek már, Döme is olyan, akár az esküvőjük reggelén. Üde, friss és fiatalos. Andrea szívét átjárja a szerelem. De rég is éreztem már ezt! - gondolja boldogan.

Elindulnak. Együtt. Az Úr házába...

És akkor Andrea hirtelen kinyitja a szemét, felül az ágyban, és megdöbbenten veszi észre magán a hálóingét. Döme mellette szuszog, és ahogy az órára pillant, már elmúlt kilenc is. A gyerekek a szomszéd szobában Pokémont néznek, a nagyobbik műzlit rágcsál, tej nélkül, ahogy szokta, a kicsi még az ágyban kuksol.

- Szívem! - hajol férje feje fölé, hogy egy jóreggelt puszit nyomjon a homlokára.

- Mi van...?! - hallja Andrea a mély, bosszús hangot a takaró aról. - Menj a....-ba!

Andrea szomorúan megy összeszedni a szennyest, rutinszerűen berakja a mosógépbe, elindítja, és beáll a zuhany alá.

Igen! Igen! Kiált fel magában ujjongva! Eszembe jutott! Tudom már, mit felejtettem el!

Kikiált a zuhany alól:

- Gyerekek! Ma úgy készüljetek, hogy megyünk a ki a kertbe! Kapálni!

 

Én hiszek

2009.07.17. 07:06

Van egy titkos helyem. Oda bújok, ha fáj valami, vagy ha találkozni szeretnék Veled. Már nem kell a "Fa", ami alatt nevelgettél, mégis elrejtőzöm. Nem akarom, hogy megzavarja a perceket, melyeket Veled tölthetek bármi is. Szeretném, kívánom, vágyódom, lelkem eped a Hangod után! Ígyhát kinyitom a "leveleidet", melyeket nekem írtál, személyesen.

 

Jól van, Uram, szívesen megteszem:

Én hiszek!

Hiszek Benned!

a csodáidban,

a gyógyításodban,

a szeretet erejében,

a Kereszben,

abban, hogy Általad győztes vagyok, és így futhatok előre a célig.

Én hiszek!

Nem lennék senki, ha Te nem találtál volna rám, és talán már nem is léteznék. Reményem és mindenem vagy, a "Hajnalcsillagom", akire rábíztam az életem egykor. Ma is rátámaszkodom erős Karodra, és ott nyugszom el.

Az éjszaka szűnik már, azt súgod!

Kételyek,

sötétség,

fájdalom,

tűnik már!

Úgy várom már Uram azt a napot, mikor végre megláthatlak szemtől-szemben! Mikor odaborulhatok a lábaid elé, és jól kisírhatom magam a jelenlétedben. Mikor megcsókolhatom átszegzett lábaidat, és felnézhetek drága - eddig ismeretlen és mégis ismerős - gyönyörű Arcodra!

Nekem Te vagy a legnagyobb csoda a világon, és hogy Hozzád tartozhatok!

Zsu...

2009.07.16. 18:08

Van valaki, aki törődik velem.

Pedig nem is látott.

15 éve.

Aki nem adja fel.

Akinek számít, hogy vagyok.

Aki lelkileg is át tud ölelni, szavak nélkül is.

Akinek hallgatása is többet ér ezer mondatnál.

Hiányzik.

Várom a percet.

Az Ölelést.

Az el nem sírt könnyeket.

Az örömet.

A gyermekei mosolyában meglátni őt.

A gyermekkori önmagunkat megcsillanni a tekintetében.

Gyermekek voltunk, mikor még egymás kezét fogva bukdácsoltunk az élet útvesztőiben.

Külön utakra vetődtünk.

Mégsem felejtettük el soha a másikat.

Azt mondta, többé nem engedi, hogy újra elveszítsük egymást.

Sokat jelent nekem.

Nagyon sokat.

Igaz barát.

Testvér.

...

 

"Mint a kenet és jó illat megvidámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke tanácsából valók."                              

Példabeszédek 27:9

Hamis prófétáknak

2009.07.16. 07:09

"Hallottam, amit a próféták mondanak, akik hazugságot prófétálnak az én nevemben, mondván: Álmot láttam, álmot láttam! Meddig lesz ez a hazugságot prófétáló próféták szívében, akik az ő szívük csalárdságát prófétálják? Akik el akarják az én népemmel felejtetni az én nevemet az ő álmaikkal, amelyeket egymásnak beszélnek, miképpen a ő atyáik elfeledkeztek az én nevemről a Baálért? A próféta, aki álomlátó, beszéljen álmot. Akinél pedig az én Igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? - azt mondja az Úr. Nem olyan e az én Igém, mint a tűz? - azt mondja az Úr, mint a sziklazúzó pöröly? Azért íme én a prófétákra támadok, azt mojda az Úr, akik az én beszédeimet ellopják egyik a másikától. Ímé, én a prófétákra támadok, azt mondja az Úr, akik felemelik nyelvüket és azt mondják: az Úr mondja! Ímé, én a prófétákra támadok, akik hazug álmokat prófétálnak, azt mondja az Úr, és beszélik azokat, és megcsalják az  én népemet az ő hazugságaikkal és hízelkedéseikkel, holott én nem küldtem őket, sem nem parancsoltam nékik, és használni sem használtak e népnek, azt mondja az Úr. Mikor megkérdez téged e nép, vagy próféta, vagy pap, mondván: Ez az Úrnak terhe, meglátogatom azt az embert és annak házát. Kiki ezt mondja az ő barátjának és kiki az  ő atyjafiának: MIt felelt az Úr? és mit szólt az Úr? És az Úrnak terhét ne emlegessétek többé, mert mindeniknek terhes lesz az ő szava, ha elforgatjátok az élő Istennek, a Seregek Urának, a mi Istenünknek beszédét. Ezt modjad a prófétának: Mit felelt néked az Úr és mit szólt az Úr? Hogyha az Úrnak terhét említitek, tehát ezt mondja az Úr: Mivelhogy ti e szót mondottátok: ez az Úrnak terhe, jóllehet küldék ti hozzátok,, akik ezt mondják: ne mondjátok: ez az Úrnak terhe. Ezért íme én elfeledlek titeket és kigyomlállak titeket, és a várost, amelyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, elvetem az én orcám elől. És örökkévaló szégyent és örökkévaló gyalázatot hozok ti reátok, amely felejthetetlen."

 

Jeremiás 23:25-40

Pali

2009.07.15. 09:50

 

 

A férjem csudabogár. Ezer meg ezer titkot fedezek fel benne minden reggel, minden este, minden pillanatban, amit vele tölthetek. Annyi éve már, hogy a társa lehetek, és mégsem ismerem. Soha nem is fogom talán teljesen és tökéletesen. De ma reggel igazán meglepett.

Az én harcostársam és szövetségesem! Akivel - mint Dávid az ószövetség egyik történetében Dodó fiával - ketten, egymás hátának feszülve nézünk szembe az életünk ellenségeivel, harcaival!

Mint általában a házaspárok, a mi kapcsolatunk sem felhőtlen, sok hegyen, buktatón, völgyön megyünk keresztül. Nem minden rózsaszín, nem minden szép és tiszta. Sajnos.

De a ma reggel...

Nem lesz olyan nagy poén talán mások számára...

Ne várjátok a történet hatalmas, címlapra való csattanóját.

Csak annyi történt, hogy kértem tőle valamit Istennel kapcsolatban, végre megértette, meghallgatott, és átölelt. Megértett!

És csak annyit súgott a fülembe:

"Látod, kicsikém? Nem veszekedtünk! Nyertünk egy csatát! A ma reggeli győzelem a miénk, és nem az ördögé!"

A férjem, a "tüzes nyakas kálvinista" megértette a "tüzes nyakas karcsi" feleségét! Nagy dolog, aki még nem tapasztalt ilyet, nem tudhatja mekkora győzelem ez!

Hát így vagyunk mi... csetlések-botlások közepette akadnak gyönyörű, tiszta és örökké emlékezetes pillanataink is. Nagyon szeretem őt.

Nem azért, mert...

Nem akkor, ha...

Semmilyen különleges oka nincs, agapé módon: csak Szeretem - és PONT!

"Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem. De nem szólásból való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. A keresztről való tudományt bolondságnak mondják, de az, Isten hatalma. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje. Meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette e Isten a világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig a Krisztust prédikáljuk, mint a megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot, ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Isten hatalmát és Istennek bölcsességét. Mert az Isten bolondsága bölcsebb az emberekénél, és az Isten erőtlensége erősebb az embereknél. Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit  választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hog a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem."

I.Korintus 1:17-29

Saját vers - Tik-tak, tik-tak

2009.07.14. 06:28

 
Tik-tak, tik-tak...
 
...zakatol az óra,
zakatol az ész,
zakatol a világ,
zakatol a vész.
zakatol és lakatol
bilincsel és falazol
szíve sincsen,
s kell neked a bilincsen
hogy kattanjon a zár,
torkod szakadtan kiabálj!
szívtelen az ereje
gonoszság a veleje
roskadozva súly alatt
lerogyva, a szív szakadt
s te nem tekinted pajtásodnak
kézen fogva húzódzkodnak:
gyűlölet és szeretet,
megvetéssel kezeled.
nem létező üvegen
áttekintesz mindenen
tud a lélek Valakiről
nem érdeklődsz szerelmiről
füledben vatta
ne is hallgassa
lelked a halkan Suttogót,
a mentőöved ledobót.
lenn csücsülve kút mélye
sötét a verem ereje,
de van kiút,
a Kéz lenyúlt,
felvenne, ha hagynánk,
angyalként suhannánk,
fel a magas hegy
ormára megy,
ki választotta sötét
helyett a Kezét.
gondoljuk pik-pak
nem halljuk: tik-tak,
időnket Számlálják,
fizetve számláját
bűnöző szíveknek,
féltőn remegnek,
kik hallják Szavát,
Golgotán hagyják
felejtve - megérdemelte
szögeit jól beleverte
római, zsidó,
gúnydallal szidó,
ki fogta rá a kalapácsot,
ki nyitná cellarácsod?
ha hagynád, ha hallod
a zakatoló tik-takkot
nem sok az idő,
az Ígéret eljő,
kegyelem lejár,
véges a határ.
Ne ülj a verem
oly hideg terem
fogd meg! A kötél...
Ő mindenkit Ítél.
Mi lesz a mérleg
két oldala - méreg?
Sajnálni fogod
a kút mélyi napot,
lógott a madzag,
te szaladni hagytad,
sötétben ülnél
süketen tűrnél,
s csak hiszed,
hogy jól viszed.
Cipeled terhed,
viseled vermed
rideg és hideg
valóság, ideg,
csak hallod, tik-tak
a szívedben klikk-klakk
nyílna a zár,
a kőszívű vár,
nyílna, de nyitni,
egyszerű: Hinni!

Vers Spirinek, Spiriről

2009.07.13. 09:27

Zoli aranyos bárány,
szelíd és kezes.
Ha bántják vagy szidják,
megbocsátást keres.

Nem fél, ha látja,
közelg' a twister,
inkább az Úr kedves
Szellemében twistel.

Bátor és kedves,
keresi az Utat,
a keskenyút-jelző táblát,
mely a mennybe mutat.

Rá is fog lelni,
Fenn nagy öröm lészen,
Zoli-bárányka Hazatér,
a Terített asztal készen.

Várja a menny
és minden boldog angyal,
a blogteres keresztények
örömteli arccal

tapsolnak, örülnek,
együtt a tömeggel,
Spirál győzelmének
a mennyei sereggel!

Harc

2009.07.13. 05:45

Az Úr ma reggel arra indított, hogy a Szellemi Harcról írjak. Annál is inkább, mivel ez most nagyon aktuális itt a Blogteren, sok kedves testvérkémmel egyetemben megtapasztalhattuk és akár jelen időben is beszélhetnék, hogy igencsak feltámadt a "szellemi twister" errefelé. Akik még nemrégen születtek újjá, talán nem tudják, hogy HOVÁ  is születtek újjá. Az Úr Szelleme üzeni, hogy nem egy békés jászolba... nem bölcsőbe, nem is pihe-puha ágyikóba...

Senki ne sikoltson most fel, ha kimondom, de:

HARCMEZŐRE!

Kereszténynek lenni sokan úgy hiszik, akik még nincsenek köztünk, hogy a "könnyebbik út". Talán nekik is elgondolkodtató lesz a bejegyzésem.

De előtte egy bibliai történet, a Bírák könyvéből:

"Felkele pedig jó reggel Jerubbaál - ez Gedeon - és az egész nép, mely vele volt, és táborba szállának a Haród kútjánál, és a Midián tábora tőle északra volt, a Moré halomtól fogva, a völgyben. És monda az Úr Gedeonnak: Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám MIdiánt; Izráel még dicsekednék velem szemben, mondván: Az én kezem szerzett szabadulást nekem! Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: Aki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről. És visszatérének a nép közül huszonkétezren, és csak tízezren maradának ott. És monda az Úr Gedeonnak: Még ez a nép is sok. Vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket néked, és melyikről azt mondom neked: Ez menjen el veled, az menjen el veled. De bármelyikről azt mondom: Ez ne menjen el veled, az ne is menjen. És levezette a népet a vízhez, és monda az Úr Gedeonnak: Mindazokat, akik nyelvükkel nyalnak a vízből, mint a hogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, akik térdeikre esnek, hogy igyanak. És lőn azoknak a száma, akik kezükkel szájokhoz véve nyaldosák a vizet, háromszáz férfiú. A nép többi része pedig mind térdre esve ivott. És mondta az Úr Gedeonnak: E háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, akik nyaldosták vala a vizet, és adom Midiánt kezedbe. A többi nép pedig mennen el, kiki a maga helyére."

Bírák 7:1-7

Szóval üdvözlök mindenkit a harcmezőn!  Alighogy felsírtunk szellemi értelemben, máris záporoznak a nyilak, dárdák, kövek, bombák, atombombák felénk. Mi meg nem tehetünk egyebet bébi-korunkban, mint hogy "Apu szoknyája" mögé bújva várjuk, hogy elüljön a vihar, és Védelmében tökéletesen bízva bizakodunk. És természetesen ebben a korban még "Apu" megadja ezt a lehetőséget, hiszen meg kell először erősödnünk, növekednünk, ki kell járni a "harcos-képzőt", hogy erős kardforgatók lehessünk. Így hagyja, hogy a nyilak, dárdák, és mindenféle gonosz fegyverek zápora Őt érje, elénk áll, nehogy sérülhessünk.

Telnek-múlnak a hetek, hónapok, évek. Kinek-kinek milyen gyorsan adja "Apa" a növekedést, és ki-ki mennyire éhes. Mert aki sokat eszik, gyorsabban nől, ezt tudhatjuk saját gyerekeink táplálkozási szokásaiból is. Barnabás pl. olyan, mint egy  kis "keselyű" - jó értelemben. Öt hónapos lesz, de a kis két kiló 70 dekás születési súlyából és 44 centijéből ma már semmi nincs - hat kiló és 62 és fél centi a "magassága". Jó étvágyú kisbaba, kezd rászokni a pépes ételekre, imádja őket, már nemcsak tejcivel él.

Nekünk is van szellemi táplálékunk, amivel etetnünk kell a szellemünket nap, mint nap, ha nem akarunk a születési súlyunkat tartani és megmaradni abban a bébi-állapotban, ahogy voltunk, mikor "megszülettünk" az Úrban. Ezért olvasunk Igét. Minden nap.

Képzeljük csak el, ha nem eszünk a való életben, meddig bírjuk vajon étel-ital nélkül? Néhány napig? Hétig? A szellemi kenyérrel is ez a helyzet, enni kell, hogy ne "haljunk éhen", de nem csupán ennyi a szerepe, hanem gyors és látható növekedést tapasztalhatunk az eszegetés, falás közepette.

Persze kegyelem, hogy ki milyen ütemben erősödik, Isten kinek-kinek így vagy úgy adja, a hit mértéke szerint. De növekedni azt kell.

Merthogy mint mondtam, az Ellenség biza támad. Nem alszik. Szünet nélkül záporoznak a tüzes nyilak a "sötét oldalról", és ha nem vagyunk felkészülve, leteríthetőek vagyunk.

Csatamezőre születtünk újjá, mint írtam, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki alkalmas arra, hogy harcoljon. Isten Gedeon történetében rávilágít arra, hogy mik is egy szellemi harcos katona harcba engedésének feltételei:

1. Aki fél, annak nem ajánlott a harctér.

"Aki fél és retteg, térjen vissza, és menjen el a Gileád hegységről."

Hogy aszongya... tehát volt egy sereg a történetünkben, amely eredetileg 32 ezer fővel büszkélkedhetett. Szemben az ellenség, a midiániták táborában többszázezres csapat várakozik. Az Úr azt mondta, aki berosált, az mehet haza. Na, kapták is a cuccukat a katonák, mintegy 22 ezren!, és hazasétikáltak. Maradt akkor mennyi is...? Ha jól számolunk: 10 ezer fő.

2. Aki nem tartja az egyik szemét az ellenségen non-stop!, az se nem alkalmas a harcra.

"Mindazokat, akik nyelvükkel nyalnak a vízből, mint a hogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, akik térdeikre esnek, hogy igyanak."

Hogyan is iddogáltak ezek a derék katonák? No, az egyik csoport, ők voltak többségben, megpillantván a szépen csillogó tiszta vizet, fegyvert, pajzsot eldobván rávetették magukat a vízre, és térdre zuhanván boldogan lefetyelni kezdték azt. A másik kis maroknyi háromszáz fő azonban mást tett. Fél térdre ereszkedvén egyik kezükben a fegyver, fél szemük az ellenségen hajoltak a víz fölé és ittak. Isten haza zavarta a többséget, és a megmaradt háromszáz fős harcos csapatot találta alkalmasnak csupán a harcra, a győzelemre a midiániták felett.

Mit tett a nagyobbik csapat azzal, hogy mindent eldobálva lefetyelt? Nem csak hogy levette az ellenségről a szemét, ezzel mást is mond nekünk ez az igerész. A test dolgaival kezdett foglalkozni a szellemiek helyett. A test - az élet dolgaival való túlzott foglalkozás egy harcos számára tilos. Ha nem engedelmeskedünk a "Kapitánynak", hanem azzal vagyunk elfoglalva a harcmezőn, otthon mit főzött anyuci, vagy a szomszédom milyen bunkó, akkor az ellenfél akkorát fog mérni a kobakunkra, hogy kinyúlunk, mint a "húsvéti nyuszi". A szellemi harcos a szellemi dolgokkal kell foglalkozzék a harcban, éppúgy, mint a történelem nagy csatáiban a katonáknak. Képzeljük csak el, ha mondjuk a II. Világháborúban a katonák, akik a nácik ellen harcoltak, épp azon gondolkodtak volna, miközben géppisztoly és kézigránát, ágyúdörgés és repülőgépekből záporozó bombák sora hullik feléjük, hogy milyen jól esne most egy szelet dobos torta vagy egy grillcsirke-comb! Ugye, tudjuk a választ?

Szóval a harcra Gedeon történetében mindössze háromszáz fő bizonyult alkalmasnak! A midiániták serege pedig nem csappant meg ezalatt az idő alatt, míg ők egyre fogyatkoztak. Még a 33 ezer fő is kevés lett volna - emberi szemmel nézve, hogy győzelmet arassanak a másik táboron. Mégis, Isten úgy látta jónak, hogy így kell szembeszállniuk a másik féllel. Így, ezzel a bátor, szellemileg-testileg ép, hűséges kis sereggel. És Istennel szövetkezve legyőzték az ellenséget, mit legyőzték! Ripityává aprították őket!

Így van ez a mi életünkben is, kedves keresztény blogteres barátaim! Ne féljünk! Ne vegyük le a szemünket az Ellenségről, mert az nem alszik, mindig táplálkozzunk "helyesen és bőségesen", és ne az élet dolgaival, a test dolgaival legyen tele a fejünk a harc közben, hanem figyeljünk a Kapitányok Kapitányára, mit vezényel! Ha tűz, akkor tűz, ha vissza, akkor vissza! Garantált győzelmet csak így arathatunk, szövetkezve a Nagy Vezérrel, Jézus  Krisztussal!

 

 

 

A tizedfizetésről

2009.07.11. 07:17

Malakiás 3:10-11

"Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ah nem árasztok rátok áldást bőségesen. És megdorgálom érettetek a kártevőt, és nem veszti el földetek a gyümölcsét, és nem lesz szőlőtök meddő a mezőn, azt mondja a Seregeknek Ura."

 

Zsidó levél 7. rész:

"Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, aki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta, akinek tizedet is adott Ábrahám mindenből: aki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz a békesség királya, apa nélkül anya nélkül, nemzetség nélkül való. Sem napjainak kezdete, sem életeének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké. Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, akinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám, a pátriárka."

 

 

Győzelem

2009.07.10. 03:15

Hálás vagyok. Hálás vagyok a nehéz napokért. Köszönöm, hogy az utóbbi hetekben oly sok rossz dolog ért, mert Isten azt tanítja, hogy mindenekért hálákat adjatok, a rossz dolgokért, a próbákért is. Nem azért, mintha mazochista lennék, nem, nem! Hanem mert Isten hihetetlenül felövezett erővel, reménységgel, megélezte a kardom pengéjét, a szívem telve van Szent Szellemmel, jobban mint valaha. A Szellemi nyilak záporában szemem az "érckígyóra" szegeztem, és a nyilak nem is érinthettek. Sőt! Az Ellenség nem érte el a célját, épp ellenkezőleg! Azt gondolta, hogy jót röhöghet, tiporhat, törhet, zúzhat, rombolhat, gyengíthet, elkeseríthet, kiüthet, mint egy egyszerű gyalogot a sakkmérkőzésen. De már megint melléfogott! Elfeledkezett egy "apróságról" a "gyalog" kérdésében:

" IMMÁNUEL!

VELÜNK AZ ISTEN!"

A Golgotai keresztről, az ott elszenvedett végzetes és csúfos vereségéről. De jó, hogy az Úr kegyelméből már megint emlékeztethettem rá, csak egy "láncra vert kutya", csaholhat veszettül, de nem érinthet!

Amíg az Úr azt akarja, írni fogok az Ő Szeretetéről és kegyelméről mindenkinek, aki még nem tudja, aki még nem hallott róla, hogy SZERETVE VAN, hogy az Úr ÁTÖLELTE őt a kereszten, hogy megbocsátott, hogy lehullottak az igák, a rabláncok, a SZERETET LEGYŐZTE A HALÁLT, a SÍR ÜRES, és Ő FELTÁMADT! VELÜNK VAN és NEM ELLENÜNK!

Telve van a szívem túlcsordulásig szerelemmel Felé. Úgy érzem, a tűz, ami lángra gyúlt bennem Általa, eléget, felemészt mindent, ami nem oda való, és ezért is köszönet Neki!

Köszönöm a kifolyt Vérét értem, a védelmet, a gyógyulást, a szabadságot Benne, az Örömhírt, a Dicséret ajándékát. Új dalt zeng a szívem, titkos, gyönyörű éneket. Angyalok kórusa énekel velem.

 

Zepy-nek szeretettel!

2009.07.09. 17:22

"Mert az egész törvény ez egy

igében teljesedik be:

Szeresd felebarátodat, mint magadat."

Galata 5:14

 

Zepy, az Úrban megbocsátok neked, és kérlek, te is bocsáss meg nekem, ha bármi olyat mondtam volna, amivel megsértettelek, megbántottalak volna.

Isten szeret téged. Én is szeretlek!

 

 

 

Galata 2:20

2009.07.03. 12:29

"Krisztussal együtt pedig megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem."      

Galata 2:20

 

 

Magántanuló vagy sem?

2009.07.02. 09:10

Mióta Barnabás kisfiúnk is megérkezett közénk, és Dani fiúnk is hamarosan betölti a 4. esztendőt, elkezdtünk gondolkodni a férjemmel, vajon mi is lenne a legjobb a számukra. Természetesen, ahogy az óvodaválasztást sem bíztuk a véletlenre, úgy az iskoláztatást még fontosabbnak tartjuk Palival. De ebben a kérdésben is, csakúgy, mint mindenben, Isten vezetésére szeretnénk a leginkább hagyatkozni.

A múlt héten ért véget a három napos evangelizáció a gyülekezetünkben, és az egyik vendégszolgáló misszionárius házaspár elmesélte, hogy anyuka otthon tanítja a gyermekeit, és hogy hogyan vezette őt Isten abban, hogy erre a nem túl egyszerűen megoldaható megoldásra jusson. Ugyanis Magyarországon igen szigorúak a feltételei egy általános iskolás gyermek magántanulói státuszának. Nevelési tanácsadó, vizsgák, gyámügy, stb. - persze mind, mind a gyerekek védelmében, de mégis sokkal szigorúbbak a szabályok, mint pl. nyugaton, vagy az U.S.A.-ban.

Az anyuka elmesélte, hogy éppen palántázott a melegházában, mikor Isten azt a látást adta neki, hogy ahogyan a palántáknak is jól meg kell erősödniük a melegházban előbb, és csak azután kiültetni őket a melegházon kívülre, erős gyökerekkel, úgy a gyerekek, akik szintén ember-palánták, jó, ha előbb a krisztusi szeretetben, szerető családban erősödnek meg, és csak azután kerülnek ki a nagyvilágba. Engem nagyon megérintett és elkezdett meggyőzni ez az érv. Addig a percig folyton arra gondoltam, nem jó, ha kiveszem a gyereket a világból és búra alatt nevelem, mert kis különcként fogja megélni a  gyerekkorát, barátok nélkül. De ahogy végignéztem a három kisgyereken, egy kislányon és két kisfiún, akiket otthon tanít édesanyjuk, és láttam, milyen okosak, nyíltak, barátságosak, vagányak, de mégis jólneveltek, mennyire ismerik a Bibliát, mennyire őszintén élvezik az idős és fiatal emberekkel is a beszélgetést, elszálltak az ellenérveim. Legalábbis elkezdtek gyengülni.

Mellesleg megjegyezném zárójelben, hogy valószínűleg, ha létezne a közelben valóban keresztény elveken működő általános iskola (Mint pl. a Hit Gyülis általános iskolák!), lehet fel sem merült volna bennünk ez a kérdés. Szerencsések pl. a debreceniek, vagy a nagyvárosokban élők, több lehetőségük van az iskolaválasztás kérdésében.

Bocsásson meg minden helyi pedagógus, (és tisztelet minden kivételnek!), az általános iskola, ahol élünk, katasztrófa! Amit eddig belőle láttam, a "művészeti" oktatás színvonala /most nem a helyi református zeneiskolára gondolok!, mert az klassz!/, a gyerekekkel való bánásmód, a gyerekek magatartása, az oktatás színvonala főleg!, nem győzött meg bennünket, hogy ide szívesen beiratnánk a gyermekeinket a jövőben. Tudok róla, még ha nem is nyilvános, hogy az A, B, és C osztályokba hogyan is vannak besorolva a gyerekek, és most nem szeretnék erről írni, mert senkit sem szeretnék megbántani, megsérteni, de a saját gyerekeimet nem szeretném, ha efféle durva beskatulyázások, besorolások alapján mérnék le. Mivel a férjem oláh cigány, csak ennyit mondanék, a C. osztályba kerülne mindkét gyerekem, ez szinte biztos.

A középiskoláról meg ne is beszéljünk. Nyilván addigra már nem muszáj, hogy helyben tanuljon a csemete, de ha ez lenne az egyetlen középfokú oktatási intézmény a világon, akkor is messze elkerülném. Állítólag nem mindig volt ez így, kedves helyi barátnőim, akik mostanra anyukák, nagymamák, mesélték, hogy azóta züllött így el a dolog, mióta kitolták az iskolaköteles korhatárt 18 évre. És nagyarányban olyan gyerekek ülnek a padokban, akiket mocskosul nem érdekel a tanulás, csak az időt múlatják, nem tanulnak, drogoznak, isznak, megy a buli, a szex, stb. Én személy szerint nem szívesen sétálok arrafelé délidőben, mikor ezek a "nagyon tanult" fejek ott ücsörögnek, cigiznek az iskola bejárata előtt. /Most nem a gimis osztályba járókra gondolok, hiszen oda járnak értelmes, okos fiúk, lányok, de itt is létezik az A, B, C osztály besorolás. Gondolom, erre már kénytelen volt a tanári gárda. Bevallom, én is megbolondulnék egy olyan osztályt tanítani, ahol felteszik az asztalra a lábukat a suttyók, és jó esetben, ha nem vágják hozzád a cipőjüket óra végéig... /

Szóval fel van adva a számunkra a lecke, mert felelősek vagyunk a gyerekeinkért, őket nem örökbe, csak kölcsönbe kaptuk Istentől, akikkel el kell számolnunk majd, hogyan is sáfárkodtuk az életükkel. Vajon mindent megadtunk e nekik, amit megtehettünk, vagy elmulasztottunk valamit, amire lehetőségünk nyílt volna?

Arra vágyunk, mint minden átlag szülő szerintem a világon, hogy értelmes, okos, nyílt és szeretetteli gyerekeket neveljünk fel, akik felnőtté válva nem vetik meg a munkát, a tanulásban látnak szépséget és a tanulással elérhető célt, a tudás hatalmát. De leginkább az a feladat a legbuckásabb előttünk, hogy Isten felé, és ne Istentől el vezessük őket. Mi nem dönthetünk helyettük, nem erőszakolhatjuk rájuk a hitünket. De az utat, amerre mi is haladunk, és az útjelző táblákat megmutathatjuk. Igyekszünk mi Palival, persze sokszor elbukunk, jó példával előttük járni, Dani sokmindent megért már Istenről, a szeretetéről, vígasztalásáról, jóságáról, a keresztről, de majd Neki kell a Nagy Döntést meghoznia. Mi csak csöndben imádkozhatunk, hogy jól döntsön, ha eljön az ideje.

Az iskola viszont a mi dolgunk. Majd meglátjuk, merre dől a mérleg, mi készek vagyuk arra menni, amerre Isten vezet minket. Lehet, hogy valamelyik közeli település iskoláját választjuk majd, lehet hogy itthon maradnak velem, egy biztos, hogy a legjobbat igyekszünk megadni nekik, ami tőlünk telik. Még akkor is, ha esetleg ezen sokan megbotránkoznak majd.

Útszéli gondolatok

2009.06.30. 10:06

Minap látogatóban voltunk anyósoméknál. Hazafelé jövet a 4-es úton számtalan lenge öltözetű, szőke, vörös, fekete, kopasz, hosszú, rövid hajú nőt, lányt láttunk. Ott ácsorogtak, mintha a buszra vártak volna. Persze nem arra vártak. Pedig ha a Nagy Mennyei Buszra vártak volna, örömmel felvették volna őket is rá.

Elgondolkodtatott a dolog. Vajon milyen lehet ott álldogálni a tűző napon, arra várni, vajon ki lesz a következő, aki a testét használja... vajon ki lesz a következő, aki pénzt nyomva a markába int és pá, ennyi volt. Vajon milyen üres és kiégett lehet ezeknek a lányoknak a szíve? Vajon hogy bírnak reggelente a tükörbe nézni? Vajon mire gondolnak "közben"? Vagy már annyira belefásultak ebbe az életmódba, hogy nem több számukra az egész annál, mintha valaki megiszik egy csésze kávét?

Vajon hogy lehetne őket megmenteni? Mivel tudnánk nekik segíteni? - ez járt egyre a fejemben.

Nem ítélkezni szeretnék felettük, senki félre ne értse. Inkább szomorú vagyok. Ennyi félrecsúszott élet, ennyi Istennek drága lélek, akik ott állnak, és a testüket, mint egy portékát áruba bocsátják. Hogy mi okból, talán nem is annyira lényeges. Talán az éhség? Vannak olyanok, tudom, akik ezért teszik, mert nincs mit adni a gyerekeknek otthon. Talán a munkanélküliség? Vagy a minimálbér nem túl kecsegtető a számukra, amit kínálnának ennél sokkal hosszabb munkaidőben?

Nem tudom. Biztos, hogy akik teszik, lenne rá megfelelő magyarázatuk. Mi pedig, akik nem vagyunk benne, jól fejbecsapnánk őket egy nagy lelki bunkóval, aztán rájuk vágnánk az ajtót, hogy alo mars!

Jézus is ezt tette volna a helyünkben? Mi olyan könnyen ítélkezünk emberek felett, mintha különbek lennénk bármelyiküknél is. Igen, mi nem áruljuk magunkat férfiaknak. De talán ölünk a nyelvünkkel, pletykálunk másokról gonosz dolgokat, csalunk az adóval, becsapjuk a boltost, ha nem veszi észre, hazudunk, füllentünk, bántjuk a másikat, megcsaljuk a párunkat, akár tettel, akár csak gondolatban... soroljam még? Nem vagyunk különbek senkinél.

Jézus idejében élt egy parázna asszony. Közismert volt a maga városkájában. Fűvel-fával összefeküdt, házas férfiakkal és egyedülállókkal is egyaránt. Pénzért és pénz nélkül is. Kiközösítette a társadalom, annyira, hogy ha átment az utcán, az emberek az út túloldalára mentek át, mert nem voltak hajlandóak egy levegőt szívni vele. Ezt történelmi leírásokból tudhatjuk, a zsidók így bántak a parázna asszonyokkal. Meg nem kövezték, de ezen kívül csak megvetés járt neki.

Szóval ez az asszony egyszer betért abba a házba, ahol Jézus egy farizeusnál vendégeskedett. Sírva borult az Úr elé, és könnyeivel mosta a lábát. Utána a hajával törölte meg. A farizeusok felszisszentek, hogy hogy merészel ez az undorító nőcske ide egyáltalán bejönni?! És ráadásul Jézus megengedte neki, hogy ezt tegye?! Hát hogy képzeli?!

Jézus csak nézte az asszonyt, a könnyeit, aztán az alabástrom szelencét, ami tele volt drága kenettel, és hagyta, hogy megkenje a lábait vele. Megindult a szíve iránta.

A farizeusok, akiknél vendégeskedett, egyre jobban háborogtak magukban, de Jézus pontosan értette a gondolataikat is. Azt mondta nekik:

"Látod e ezt asszonyt? Bejövék a te házadba, az én lábaimnak vizet nem adál. Ez pedig könnyeivel öntözé az én lábaimat, és fejének hajával törlé meg. Engem nem csókoltál: ez pedig az időtől fogva, hogy bejöttem, nem szűnt meg az én lábaimat csókolgatni. Olajjal az én fejemet nem kented meg: ez pedig drága kenettel kené meg az én lábaimat. Minekokáért mondom néked: néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.

És monda annak: Megbocsáttattak néked a te bűneid."                                  (Lukács 7:44-48)

Micsoda kegyelem és micsoda szeretet! Azt gondolom, ez a kulcs azok felé, akik ennyire mélyre estek. Nincs köztünk különbség, újra mondom. Mindegy, hogy az ember egy méterrel vagy négyszáz méterrel van a víz alatt - így is, úgy is meg fog fulladni!

Tehát a kegyelem mindenkié, és nekik is szükségük van a szeretetteljes hozzájuk fordulásra, mégha a szívük, ami valószínűleg az átélt dolgok miatt kőkemény jég, vissza is utasít. Sokakat ismerek, akiknek a szíve megolvadt hasonló életmódjuk folytatása közben, mikor rájuk talált az Igaz Szeretet. És attól fogva soha többé nem szorultak arra, hogy a testükből éljenek, mert Isten gondoskodása minden napon velük volt, el nem hagyta őket.

Ahogy az autó ablakán át bámultam őket, imádkoztam csendben. Uram! Fordítsd Feléd az ő összetört szívüket! És bocsáss meg nekünk, embereknek, ha elítélünk bárkit, aki ennyire mélyre került. Add, hogy a kezünket nyújtsuk feléjük, és ne ujjal mutogassunk rájuk! Mert nekünk is sokat elengedtél, nagyon sokat...

Megmentő kegyelem

2009.06.29. 08:44

- .... harminchét, harmincnyolc, harminckilenc! - üvöltötték a fülébe, háta már nem is látszott az ütésektől.

Tovább kell mennem! Tovább! Tovább! - gondolta fájdalmaiban, miközben az egyik katona eloldozta, és talpra parancsolta. Minden lépés iszonyú kínokat okozott számára, de képek futottak át ködös agyán.

Kislány a hintában.

Anya rákos gyermeke betegágya felett.

Férfi a híd tetején, ugrani készül.

Magányos idősek, akiknek nincs reményük.

A pokol rémsége.

Szívfájdalom.

Érezte a világ összes szomorúságát.

Elhagyatottak könnyei.

Gyászoló árvák, özvegyek szomorú sírok felett.

Háborúk, éhező gyerekek, járványok.

Gyűlölet.

Sátán.

Némán fohászkodott szelleme erőért, és vállaira vette a durva fakeresztet. Vérző sebei, a kínzás, a szenvedések ellenére behúnyt szemmel indult utolsó  útjára, fel a hegyre. Már várták őt.

Némán ment, mint bárány, akit a vágóhídra visznek, a száját sem nyitotta ki. A tömeg vért kívánt, felkorbácsolta őket a halál szaga, a sátán pedig dörzsölte a tenyerét. Ott ólálkodott a kereszt körül, lihegve hergelte a közönségét.

Körülnézett, mikor felért a hegytetőre. Jól látta az egész várost, a sokaságot, anyját, Mária Magdalénát és Jánost, szeretett tanítványát. Hát a többiek...? - gondolta. De tudta a választ. János volt az egyetlen, aki az utolsó vacsorán a kebelére hajtotta a fejét, jelezve, hogy "intim" közelségben szeretne lenni Vele, Urával. Megértette. Ő egyedül. A lényeget. A szerelmet, ami szorongatta a szívét az emberiség felé. Mert közel hajolt hozzá. A szívéhez. Meghallotta a Szívdobbanásait. Megértette a Nagy Titkot, miért kell Neki a keresztre mennie. A többiek még mindig nem értették. De majd, Azután...- sóhajtotta magában szomorúan.

Hanyatt fektették, rá a keresztre, amit cipelt. Tudta, hogy most lesz csak igazán szüksége erőre, elviselni az elkövetkezőket. Az első szeget a jobb kezébe ütötték.

- Értük, Atyám! - sóhajtotta kimondatlanul.

A másodikat a bal kezébe.

- Értük, Atyám! - sóhajtotta ismét, szemét lehúnyva. A katona, aki a kivégzést vezényelte, megdöbbenve figyelte a férfit, a gyönge, elesett, összetört testet, ahogy egy hang vagy nyögés sem hagyja el a száját. Ilyet még soha nem látott. A halálra ítéltek általában félelmükben és fájdalmukban sikoltozni, kiáltozni szoktak ennél a fázisnál.

A lábaiba is beleverték a hatalmas ácsszegeket, épp olyanokat, melyekkel régen, nevelő apjával, Józseffel a háztetőket javították.

A kereszt felállítása bonyolult feladat volt a katonák számára. De sikerült középre illeszteni a két másik gonosztevő közé a férfit. Rögzítették a köteleket, és vártak. Több dolguk egyelőre nem akadt.

Felemeltetett. Csak épp akkor  másképp. Az emberek "fölé", vére folyt és folyt, ahogy az Atya könnye is Fia haláltusája felett. Zokogott a menny, sírtak az angyalok. De Ő behúnyt szemmel csak imádkozott és imádkozott:

- Atyám, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekesznek!

Teltek az órák, a Vér, a tiszta Vér pedig csak egyre hullott a földre, eláztatva a Golgota porát, az emberek lábai elé.

Az Atya tovább sírt, mert tudta, Fia számára nem a halál fájdalma és kínjai lesznek a legborzalmasabbak, hanem amit tennie kell. El kell fordítsa az arcát róla, amit soha azelőtt nem tett meg vele. Hiszen mindig vele volt.

De a halál fájdalmában, az emberiség bűnei a vállán nyugodtak, így nem nézhetett rá azok miatt.

- Atyám! Atyám! Mért hagytál el engem?! - hallotta szomorúan az elhagyatott, fájdalmas, gyönge hangot. De nem felelhetett neki. Most az egyszer nem.

A sátán gonoszul kacagott. Végre győztem! - gondolta kajánul, ahogy a hörgő lélegzetvételt hallgatta.

- Atyám! Elvégeztetett! - kiáltotta fájdalmasan utoljára. Abban a pillanatban iszonyú fájdalom hasított a mellkasába, ahogy szíve szétrobbant.

Az ég elsötétült.

Gyönge, élettelen testét a keresztről egy kölcsönkapott sírba helyezték szerettei, de hatalmas követ hengerítettek a barlang elé, őrséget, hogy nehogy a testet ellopják.

Itt véget is érhetne ez a szomorú történet. Ami értem volt, és érted. Értünk tette. Értünk ment oda a keresztre, nekünk lett volna a helyünk ott, a Golgotán, a szegeket a mi kezeinkbe és lábainkba kellett volna, hogy verjék a bűneink miatt. De Ő - mert annyira szeretett bennünket -, helyettünk, miattunk és értünk megtette. Átvállalta a bűntetést.

De a történet folytatódott, a sátán hiába örült, a vigyor hamar lefagyott arcáról, mikor harmadnap asszonyok üresen találták az Úr sírját, a követ elhengerítve.

Azt hitték, a kertész az, aki a temetőkertet gondozza. Talán Ő jött velük szembe az úton?

Mikor azonban megszólalt, a Hangjáról azonnal felismerték.

Nem hittek a szemüknek! Feltámadt a halálból!

És azóta is Él! Uralkodik, szeret, és várja, hogy elhiggyék, van Hit, Remény és Szeretet. A legnagyobb Szeretet pedig, amit Ő cselekedett, hogy életét adta az Ő barátaiért a kereszten.

 

Egy élet kell hozzá

2009.06.24. 08:11

 

Ezt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak és útálatos hamisságot cselekedtek, nincs a ki jót cselekedjék.

Zsolt 53,2.

 

 

 

Rossz hírek

2009.06.22. 07:13

Tegnap felhívtam anyut. Éreztem a hangján, hogy valahogy máshogy beszél. Udvariaskodik. Közhelyesek a válaszai, felszínesek. Valami nem oké, gondoltam. És ahogy a mélyebb vízek felé eveztünk, elsírta magát. Nem csupán az anyagi gondok, nem csupán a gyásza apu miatt, nem csupán a magány, a ház elvesztése feletti fájdalom gyötri, vagy hogy egy hete elromlott a bojlerük, és nincs meleg víz, mert a bojler javíthatatlan...

Nagymama beteg. Óriási, rossz indulatú daganat nő a mellében napról-napra... és nem akar orvoshoz menni vele. Anyu azt mondja, már szemmel is látható, olyan hatalmas.

Jób jutott eszembe. Sorra érkeztek hozzá a rossz hírek. A termése tönkrement, elvesztette minden vagyonát. Minden kedves családtagja meghalt egy nap alatt egy szélviharban. Minden szolgálója meghalt, mindenki, aki és ami körülvette valaha is, semmivé lett egy nap leforgása alatt.

Miért? A sátán - akiről sokan állítják, hogy nem létezik, "meglátogatta" Istent, személyesen, és kikérte magának Jóbot. Mivel Isten semmi bűnt nem talált benne, a sátán ezt mondta az Úrnak:

"Nem te vetted e körül őt magát, házát és amije van? Keze munkáját megáldottad, marhája igen elszaporodott a földön. De bocsássad csak rá a te kezedet, verd meg mindazt, ami az övé, avagy nem átkoz e meg szemtől-szembe téged?"

Isten ezt felelte a sátánnak:

"Íme, mindazt amije van, kezedbe adom: csak ő magára nem nyújtsd ki kezedet. És kiment a sátán az Úr elől." (Jób 1:10-12)

Isten megengedte. Látszólag úgy tűnik a felszínes olvasónak, ha nem lát a sorok mögött rejtőző szerelemes Úr szívébe, hogy Isten kegyetlen. Szívtelen. Hogy engedhet meg ilyesmit, ha szereti Jóbot?

Hogy engedhet meg ilyesmit az én családomban, ha valóban szeret?

Jób nem tagadta meg Istent, a legszörnyűbb csapások idején sem, és azután sem.

Csak ennyit mondott legmélyebb gyászában:

"Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!" (Jób 1:21)

Nem vagyok egy Jób, nem vagyok valami bátor - bevallom, ha arra kell gondolnom, hogy hamarosan újabb gyász vár ránk, újabb szomorúság, a bizonytalanság az édesanyámmal kapcsolatban, aki ráadásul még nem Krisztusé. A nagymamám sem szeretném, ha Jézus nélkül menne a másik világba, ahol az örökkévalóságot fogja tölteni. Palival sokszor tettünk nekik bizonyságot, utolsó látogatásunkkor mama úgy tűnt, végre kicsit képes volt figyelni Pali szavaira, a Kegyelemről.

Isten ígéretében bízom, ami így szól:

"Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe."

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki automatikusan a mennybe fog kerülni, mert én megtérhettem az Úr kegyelméből X évvel ezelőtt...De ígéret, hogy valamilyen módon Isten különleges módon keresni fogja őket amíg csak élnek, és Felé fordítja a szívüket. Én hiszem, hogy ahogy az apukám, úgy minden családtagom, ilyen vagy olyan módon, a mennyben fogja tölteni az örökkévalóságot. Mert megígérte Isten. Még nem látom a saját szemeimmel, csak a húgom fogadta be a szívébe az Urat több évvel ezelőtt, de Ő sem él istenfélő életet.

Nem az a szörnyű, hogy a családtagjaink meghalnak, hiszen el kell fogadni, a halál is az élet része, bármilyen borzalmas feldolgozni. Az a szörnyű, ha az a valaki, akit annyira, de annyira szeretünk, az örökkévalóságot nem a mennyben fogja eltölteni, hanem a pokolban.

Mert dönthet másként is. Én mégis az Ígéretben hiszek, Istenben hiszek, a keresztfán függő lator példájára gondolok, aki halála pillanata előtt megnyitotta a lelki szemeit, és felismerte, hogy aki mellette meg van feszítve, az maga Isten. És megtérhetett.

Így imádkozom reggel és este értük. Minden családtagomért, rokonomért, aki még távol van.

Hogy JÖJJENEK HAZA hamar! Tudom, hogy ez a kulcs. Tudom, hogy addig a csapások az életükben nem fognak véget érni, míg igazán át nem adják magukat Istennek, és fel nem ismerik azt a gyöngéd kezet, Ami óvón felettük van, amíg fel nem ismerik a kedves szeretetét feléjük.

Nem tudom, mamának mennyi ideje van hátra. Napok, hetek, hónapok talán? Ki tudja. Anyut féltem, mert egyedül van, és az újabb veszteség - Isten nélkül - egy amúgy is összetört szívnek elviselhetetlen lenne.

Imádkozzatok, hívő testvéreim, kérlek benneteket, hogy fordítsa az ő és a mamám szívét Jézus szeretete felé Isten ezekbena az embert próbáló időkben.

Gyógyulásért is imádkozhatunk, habár minden embernek rendelt ideje van, és a mamám idős, 80 éves. Mégis, Isten tehet csodát. Ő csodatévő Isten, hatalmas, Mindenható. Én hiszem, hogy Ő a Jahve Raffa, a Gyógyító Isten.

"Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének."

Az imába erő van, harcoli kell, forgatni a szellemi kardunkat, az Igét. A férjem nem véletlenül szolgált ezek szerint újra a szellemi harcról a múlt vasárnap a gyülkekezetben. A Szent Szellem már előre kijelentette neki a titkait.

Nekem is szükségem van erőre, hogy mint az Úr harcos katonája, ne legyek gyáva, és ne fussak el, ha jön az ellenség tüzes nyila, hanem bátran meg tudjak állni. Erősítse meg az Úr a lábaimat, tudjak vígasza lenni a családnak, ha arra lesz szükség.

Összegzésképp, hogy miért engedi meg Isten ezt a sok csapást az ember életében? Sokszor nem tudunk rá választ. Én is csak sejtem, nem látom még a NAGY KÉPET Odafentről. Túl közelről szemléljük az eseményeket, a teljes kép csak magasabbról áll össze. Emlékszem, egyszer Tel-Avivból jöttem haza repülővel, és ahogy kinéztem a gép ablakán, és megpillantottam a Dunát, a teljes hosszában, lenyűgözött a mérete. Soha nem gondoltam, hogy ilyen félelmetesen nagy és gyönyörű. Mikor viszont lenn üldögél az ember a rakparton, annyi szemetet, hordalékot, mocskos uszályt lát, érzi a bűzt, amit időnként áraszt magából. Ritkán vesszük észre a jót és szépet, a jóakaratot, ha elvakít a fájdalom, mikor túl közel van hozzánk.

Minden szomorúság, csapás ellenére én sem akarom megtagadni Istent. Mert minden rémisztő hírben, gyászban, fájdalomban  tudom és hiszem, hogy Jóakaratú, Kedves, és Irgalmas Istenem van. Annyira már ismerem Őt, kegyelemből, hogy tudjam, bárhogy is lesz, jóra fogja fordítani. Győzelmes életet szánt nekünk hívőknek, habár nem gond és fájdalommenteset. Én erre tettem fel az életem, kardom időnként meglankad, akár a térdem, de tudom, Kiből merítsek erőt, hová forduljak Vígasztalásért és bátorságért.

 

Mint magányos fa a pusztában

2009.06.18. 06:46

Mint magányos fa a pusztában. Így nőttem én fel Nálad. Tegnap este belémnyilallt a hála Feléd. Valójában Illésként tartottál hosszú időn át, és hollók által tápláltál. Soha nem korgott a gyomrom, soha nem volt száraz az ajkam. Ha sírtam, ruhád szegélyével törölgetted a szemeim, ha esett, szárnyaid árnyékával takargattál be. Éjjel angyalokat küldtél, hogy ne féljek a "farkasoktól", ha tűzött a nap, a lombot megnövelted a fán, alatta menedéket találtam. Ott jártál-keltél velem, szóltál, ha kértem, csendben hallgattál, ha arra volt szükségem. Kézen fogva járni tanítottál, és egyszer csak sikerült egyedül is elindulnom. Erőt adtál térdeimbe, izmaimba, és álltam. És aztán a hangomat kérted. Neked adtam - a szívem után - könnyedén. Minden nap elmondtad azt a szót, amit annyira szerettem hallani Tőled: Szeretlek!

Kéz a kézben járkáltunk sokszor, és csak hallgattalak. Sokszor a Lábaid elé borultam, és csak sírtam, annyira telve volt a szívem csordulásig a szerelemmel Feléd, a hálával, hogy TE soha nem hagysz magamra. Azt mondtad. Kegyelmet kaptam.

Volt, hogy a Fa alatt ücsörögtem Veled, ölemben a Leveleidet olvasgattam, és te mosolyogva mutattad ezt és ezt a sort, miért írtad nekem. És én visszanevettem Rád. Megöleltél. És én repültem a Karjaid közé.

És volt egy nap, mikor egy szikla pereméhez vezettél, akkor is fogtad a kezem. Azt mondtad, ne féljek, csak bízzak Benned. Mivel a Barátom voltál, elhittem Neked, hogy semmi rosszat nem tervezel velem. Odaléptünk a szikla pereméhez, nem messze a fától, ahol felnövekedtem, ahol játszadoztam Veled, ahol annyi szép percünk volt együtt.

Valami szokatlant súgtál a fülembe amikor odaértünk a szirt széléhez.

- Repülj! - és elengedted a kezem. Értetlenül néztem vissza Rád, eleredtek a könnyeim. Nem értettelek, életemben először nem értettelek, mit akarsz ezzel mondani.

És Te újra azt mondtad, mosolyogva, bátorságot öntve belém:

- Repülj! - és akkor észrevettem, hogy a félelem tovaillan belőlem és erő árad belém. A bizalom, a sok év, amit együtt töltöttünk, a sok élmény lepergett szemeim előtt a Nagy Ugrás előtt. Visszanéztem rád, Te továbbra is mosolyogtál. Nagy levegőt vettem, szemem behúnytam, és "ugrottam".

Még hallottam, ahogy utánam kiáltod:

"Végy most erőt, ne félj, csak higgy!"

Zuhanni kezdtem. Gondoltam, valaminek történnie kell, mert Te még soha rosszat nem akartál nekem. És akkor egyszer csak megtörtént. Hátranéztem, és láttam - szárnyaim vannak, lelki szárnyaim, és suhanok a Széllel. Fel a hegyre, le a völgybe, erdőkön-mezőkön át repültem, láttam a nagy szomorúságot a világban, a sok magányos embert, akik egyedül üldögélnek a maguk fája alatt a pusztában. Megértettem, mit akar az én drága Barátom tőlem.

Ismeretlen fájdalom nyilallt a szívembe, ahogy visszaröppentem Mellé a szikla tetejére. Ott várt, ahogy ígérte. Most nem mosolygott, nagyon komoly volt a tekintete, úgy nézett rám, ahogy még soha. A szemeiben ismeretlen tűz lángolt.

- Érzed? Érzed azt, amit Én? - kérdezte. Bólintottam, szólni nem tudtam, annyira szorította a torkomat a sírás.

- Menj! Mondd el nekik! - mondta a kezemet megfogva. Lerogytam Elé, nem bírtak el a térdeim. - Mit, Uram? - de tudtam a választ.

- Hiszen tudod. - bólintottam ismét, megsimította az arcom, és egy papírlapot mutatott, a Könyv lapjairól.

Ez állt rajta:

"Menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket."

- Ó, Uram! Akkor vége...? - kérdeztem szomorúan, az eltelt évekre gondolva, mikor olyan bensőségesen velem volt minden percemben hűségesen. Megrázta a fejét, és egy dalt kezdett énekelni nekem. Csodálatos hangja zúgott, zengett, túl a bérceken, a hegygerinceken, a tengereken, és én csak ámultam. Megértettem, mit szeretne. Nem búcsúzni, csak Előre segíteni engem.

Ahogy távolodtunk egymástól, és elindultam arra, amerre mutatta, furcsa mód minden lépésnél még közelebb és közelebb éreztem magamhoz. A hangja még erőteljesebben dalolt bennem. Már nem sírtam, megpillantottam az első embert, aki nem messze tőlem, egy magányos akácfa alatt ücsörgött. Leültem mellé, és megöleltem. És énekelni kezdtem neki ezt a dalt:

 

 

Immánuel - Velünk az Isten

2009.06.17. 08:51

Isten reggel ezzel az egy szóval szólt hozzám. "Immánuel". Milyen egyszerű és mégis nagyobb üzenete van számomra, mintha az egész Biblia összes igeversét elém tárta volna. Leborultam ma elé, és a szívemet kitártam. Nem tudtam, mit is mondhatnék még. Hiszen mindent elmondtam már. Olyan sokszor. És Ő jobban ismeri a szívem rejtekén mi van, mint én magam. Mégis, ennyit mondott csupán: "Immánuel!" - és eleredtek a könnyeim. Megolvadt a bensőm, a szívem lángra kapott, és csak sírtam és sírtam. Velem vagy! Ó, Uram, velem vagy! Olyan régen, olyan régen szerettem volna hallani ezt Tőled! Olyan régen nem hallottam már ezt a kedves szót...!

És annyira - szeretlek!

A jelenléte beborított, átjárt, azóta is égek.

 

süti beállítások módosítása