Tegnap előtt dél tájban a főbérlőnk közölte, hogy október elején el kell költöznünk az albérletből, ahol 4 éve lakunk. Nem mondhatnám, hogy elsőre nem vágott mellbe a dolog. Meg másodikra is. Aztán harmadikra már úgy voltam vele, hogy na, most van az a perc, amikor mennyei beavatkozásra van szükség. Tűnés az Úr elé, de tüstént!

Leborultunk Palival az Úr lábai elé és kiöntöttük neki a fájdalmunkat, a lehetetlennek, megoldhatatlannak vélt problémát ilyen rövid idő alatt, a ragaszkodásunkat, a sok szép emléket a házzal kapcsolatban. Mindent "kitálaltunk" Neki, és Ő csöndben, türelmesen hallgatott minket. Vígasztalóan. Jóságosan. És ahogy az imádságban egyre mélyebbre ástuk magunkat az Ő csodálatos jelenlétébe, Ő is lépett felénk egy óriásit, és már ott is voltunk az Ölelésében. A védelmező Karok közt aztán kezdtünk megnyugodni, és a bánat és kétségbeesés könnyeit az öröm és hála könnyei váltották fel. A Szent Szellem sorra elkezdte eszünkbe juttatni azokat az ígéreteket a Biblia lapjairól, amik Isten gondoskodásáról szólnak, azokat a bizonyságokat, amiket tett velünk, mióta csak Hozzá tartozunk, hányszor kiemelt minket a verem mélyéről, hányszor oldott meg helyettünk olyan helyzeteket egy pillanat leforgása alatt, amikre mi soha nem lettünk volna képesek. Megteltünk hittel és bizalommal Felé, és megértettük, mi a célja ezzel az egész költözősdivel.

Közelebb szeretne minket vonni Magához, és minket is egymáshoz. Új kezdet egy új házban, ha úgy tetszik. Ez jó! Mindenképpen és feltétlenül gyógyító hatású lehet az egész kis családunk, a házasságunk számára. Nem könnyű lépés a semmibe ugrani, de tudjuk, az Úr keze alattunk, felettünk és köröttünk van. Elkap, ha kell, de mi repülni szeretnénk a Széllel. Vigyen, amerre akar. Legyen meg az Ő akarata, és ne a miénk.

Amúgy is elegem volt már a konyhámból - futott át tegnap az agyamon a vicces gondolat, mert három éve elromlott a konvektor a konyhában, és kabátban, kesztyűben főztem telente. Lefagytak az ujjaim, mire megfőtt a kaja. Meg a fürdő is kicsi, a két szoba sem elég már, hiszen született egy kisbabánk is "útközben", így érthető az Úr kedves döntése. A javunkra... csakis!

Tegnap vendégszolgálatra hívtak minket Berekböszörménybe a baptista gyülibe, és épp most festette fel egy tesó a falra a következő igeverset:

"Minden lehetséges annak, aki hisz."

Talán nem volt véletlen, hogy tegnap arra jártunk, és a prédikáció közben a férjem háta mögött ez az igevers virított büszkén és mosolyogva rám. A Szent Szellem kedves fuvallata vígasztalóan és felemelően súgta, hogy ne féljek, csak higgyek, és én - nem az én dicsőségem - végre képes vagyok félelem nélkül szembe nézni a jövővel.

Különben is, a mi hazánk nem itt van, valahol messze, messze, a térképek nem is jelölik, és ember nem készített még soha és nem is fog olyan messzelátó távcsövet készíteni, amivel el lehetne oda látni. Mégis - ott van a mi biztos Hajlékunk, amit a Vőlegény készít az Ő kedves Mennyasszonyának. Erre nézünk, a láthatatlanokra és nem a láthatókra, mert a láthatók csak ideig-óráig léteznek, de a láthatatlanok örökkévalók!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.